Három Lépés I. - A történelem határán

Egyhelyben

Az utazás a vonaton rettentően unalmasnak ígérkezett. Az előrejelzések szerint 2-3 napig is eltart majd, attól függően, hogy a vonatok milyen tempóval tudnak haladni a Félúti Horizont után. Ez a mesterséges sziget, a nevétől eltérően, nem egészen félúton helyezkedett el az Acél-hídon. Közelebb feküdt Dōrhoz, mint Határparthoz, ami jelenleg szerencsésnek bizonyult az ostrom előkészítését illetően.

A mesterséges szigetet eredetileg az ide telepített sínkarbantartóknak emelték. A világ felbomlása előtt, amikor még rendszeres volt az Acél-hídon a vasúti forgalom, mindenféle hotelek és üzletek is szép számmal épültek ide, hogy kielégíthessék az átmenő utasforgalom minden igényét. Ezeknek természetesen már csak a nyomait lehetett csak fellelni a szigeten.

Eshter elöljáróságai Luther utasítására eddig az acélhalomig rendbe hozatták a síneket. Sőt még egy a Félúti Horizonton túli darabon is, de diplomáciai kapcsolatok hiányában nem merészkedhettek túl közel a Határhegyekhez.

Emiatt csak a kémek beszámolói alapján volt némi elképzelésük az acél-szigeten túlról. Sokan gondolták úgy, hogy vakmerő felelőtlenség így elindítani egy ostromot, de a Tacticusok tanácsa úgy döntött, hogy ennél jobb állapotba maguktól úgy sem kerülhetnek a sínek, így nincs értelme halogatni az offenzívát. Az utat úgy tervezték, hogy a vonatok egy pár órára megállnak majd a Félúti Horizonton, hogy a katonák kinyújtóztathassák elgémberedett tagjaikat, és hogy szívhassanak egy kis tengeri-sós friss levegőt. 

Egyébként maga az út a félúti szigetig valóban eseménytelenül, sőt egyenesen unalmasan telt, egy kis intermezzót leszámítva. A katonák egy része kártyázással próbálta elütni az időt, a jobb játékosok kellemetlenül meg is kopasztottak pár öntelt kihívót. Ward – mint a legmagasabb rangú köztük – elejét vehette volna ennek, de neki aztán mindegy volt, mit játszanak el a katonáik, amíg azok nem a fegyvereik és, vagy a nadrágjuk volt. A többiek társalogtak, heccelték egymást, a beszédesek „jobbik" fajtája politizált, a nyerési és túlélési esélyeket latolgatták, és traktálták a kiszemelt hallgatóságot.

– Ha nem hagyják gyorsan abba – súgta Espada a mellette ülő, fél füllel zenét hallgató Loire-nak –, én magam fogom helyre tenni a túlélési esélyeiket, mert szétcsapok köztük.

Loire ezen kuncogni kezdett, és mindenkit meglepett azzal, hogy meghallotta Espadát, hiszen ha épp zenét hallgatott, még az átlagosnál jobban ignorálta a külvilágot. Kihúzta a füléből a fülhallgatót, hogy ő maga is belehallgatózhasson a mélyen szántó, magvas beszélgetésbe. Egy pár percig figyelt rájuk, próbálta felvenni a fonalat, majd egyszer csak nevetésben tört ki, annyira abszurd volt szomszédos boxban ülő katonák fejtegetése.

Természetesen nem lehetett nem észrevenni, hogy valaki éppen rajuk derül, így az érintettek eléggé dühös pillantásokkal fordultak a lány felé. Loire önfeledten nevetett, észre sem vette, a felé lövellt, legkevésbé sem kedves pillantásokat. Espada is nevetni kezdett, de ő azon, hogy nővére ennyire viccesnek tartja a box-szomszédaikat. Ezt a kinevetett csapat már tényleg nem hagyhatta szó nélkül. Ez a sértés retorziót követelt. Egyikük a boxból odalépett hát Espada mellé, majd amikor végig nézett a belőlük viccet csináló négyesen, és meglátta Bastion és Loire fűzöld talárját, elmondhatatlan kifejezés ült ki az arcára.

– A ti fajtátok könnyen nevet rajtunk! – Szinte köpte rájuk gyűlölettel a hangjában. – Mi csak egyszerű halandók vagyunk, akiket semmi sem véd.

– Már megbocsáss! – Ezt pedig Bastion nem tudta elengedni a füle mellett. – Mit értesz azon, hogy a mi fajtánk?

– Tudod te azt – meredt Bastionra provokáló tekintettel –, befogadott sziget-fattyú!