Három Lépés I. - A történelem határán

Egy kislépés

Ward nyugtalanul forgolódott az éjszaka nagy részében. Ő sem tudott aludni, de nem a körülmények miatt. Annak ellenére is, hogy mindig éber alvó volt, most még inkább felriadt a legkisebb gyanús rezzenésre is. Ezt egyértelműen az apjától örökölte. Mármint a vérszerintitől. Nem értette, miért is jutott ez épp most eszébe, amikor sosem foglalkozott elvesztett szüleivel.

Aznap éjjel nem hagytak nyugalmat neki a gondolatok és emlékek. Éberen, a csillagos eget és a holdat fürkészte. Valószínűleg az indította el nála ezt az emlék lavinát, hogy egyáltalán nem vágyott vissza a hegyek alá.

Az ébren töltött órák alatt örült a többiek beleegyezésének, hogy ezt az utolsó éjszakát ne a barlangban töltsék, hanem a szabad ég alatt. Ki akarta használni ezt a lehetőséget, Ki tudja, mikor láthatják legközelebb az eget. Ki tudja, hogy látják-e még valaha. Hiszen az sem biztos, hogy kijutnak a hegyek gyomrából. Ha valaki, ő tökéletesen értette a Méregkeverő érzéseit. Értette, miért érezte megváltásnak a kertben eltöltött órákat.

Ismét rátört a gyerekkori rettegés, amikor a falkával lopni indultak a felszínhez közeli városba. Ahol mindig felkészülten várták a betolakodókat, és sosem fogadták őket kedvesen. Márcsak ezért sem szívesen találkozott volna a Hegymély fegyvereseivel. Úgy meg különösen nem, hogy senki sem tudta, az eltelt évek alatt mikre tehettek szert.

Megdöbbent magán. Dühös volt Lutherre, az emberre, akire még soha semmiért nem haragudott, akiben soha egy tört pillanatig sem kételkedett. És most mégis dühös volt rá. Hogy ide küldte őket. Persze nem magáért haragudott, hanem a többiek miatt. Ha csak ő lett volna veszélyben, egy szó nélkül vállalt volna bármit. De most az igazi veszélyek torkában lett csak igazán nehéz ez a teher. Hogy védhetné meg a többieket, amikor az sem biztos, hogy a mélyben magára fog tudni vigyázni.

– Hogy tehetted apa? – súgta a fekete éjszakába.

Majd amikor tudatosult benne, milyen gondolatok kavarognak az agyában, teljesen elszörnyedt magától. Hát tényleg ilyen gyenge lenne a hite? Hogy pár sötét járat és kopár hegyorom elégnek bizonyultak ahhoz, hogy megingassák... Annak ellenére is, hogy ő Luther kősziklája, az alap, amire minden épült... Legalábbis annak kellene lennie. Nem értette, miért nem megingathatatlan most is.

Dühösen oldalra fordult, mintha ezzel hátat fordíthatna a kellemetlenkedő gondolatoknak. De az oldalán fekve a vacsora kényelmetlenül nyomni kezdte a gyomrát. Pedig nem is evett sokat, mégis úgy érezte, mintha túlságosan is tele lenne.

Mindezek miatt egy örökkévalóságig tartott, hogy el tudjon aludni. És ennek a végtelen forgolódásnak köszönhetően másnap reggel egyáltalán nem ébredt frissen. Harmadik épp nyújtózkodott, és arra készült, hogy felébressze őket. Ward felült, megdörzsölte kissé a halantékát és tarkóját, próbált életet lehelni tagjaiba.

Miután mindenki felébredt, leültek reggelizni. Ki akarták élvezni a ki tudja milyen hosszú időre utolsó reggelijüket a napfényben. A menüt egyébként a kert reggelre megértett gyümölcsei alkották. Inkább ezeket ették, mint az előre csomagolt kekszeket. Azon majd lesz módjuk épp elégszer rágódni a föld alatt. Ward figyelte a csapatot reggeli közben. Mindannyian elég szótlanok voltak, mintha nekik sem fűlne a foguk ahhoz, ami ezután jön majd.

– Gondolkoztam az éjszaka – szólalt meg váratlanul, miközben egy fél gyümölcsöt rágott –, és arra jutottam, hogy nem csak annyi lesz itt a feladatunk, hogy átsétáljunk a hegyek alatt.

– Mi más lenne? – tárta szét a karját értetlenül Espada. – Mi más várna ránk? Köztudott, hogy a Felbomláskor a Hegymély városait elpusztították.