Három Lépés I. - A történelem határán

Egyhelyben

Trigger Warning: Implicit szexuális tartalom

Már késő éjszaka volt, amikor Ward kopogtatást hallott az ajtaján. Meglepődött. Azt hitte, már mindenki alszik, csak neki nem jön álom a szemére. Sorra vette, kik akarhatnak akármilyen okkal bejönni hozzá.

Loire nem lehetett, ő maga kísérte el a szobájába nem sokkal éjfél előtt, hogy aludjon végre. Miután a lányt végül nem tartották bent a kórházban, Ward hozta haza. Utána egészen addig a tévé előtt ültek ők ketten a nappaliban, amíg a lány többedjére el nem aludt filmnézés közben.

Luther nem rég ért haza, és köszönés nélkül, szinte azonnal bezárkózott dolgozószobájába. Kétség sem fért ahhoz, hogy őt az asztala mellett fogja legyőzni a fáradtság.

Bastion nem tartózkodott otthon, mert ő elmenekült a kórház nyomasztó, rideg falai, az öccse összetört testének látványa és az emlékek elől. Annyit mondott csak, amikor elváltak a kórház kapuban, hogy elmegy inni a mágus haverjaival, máshogy nem bírja feldolgozni a történteket. Azóta nem látta. És arra sem számított, hogy bármennyire is használható állapotban kerül majd elő még napfelkelte előtt.

Utoljára maradt a komornyik a listán, de belőle nem nézte ki, hogy élemedett kora miatt ilyen sokáig fent bírjon maradni. Mivel a találgatás nem oldotta meg a rejtélyt, ezért becsukta a könyvet, amit addig bújt, felkelt az ágyából, hogy kinyithassa az ajtót az éjszakai kopogtatónak.
Legnagyobb döbbenetére Loire-t találta a küszöbön toporogva. Pizsamát viselt, párnáját szorongatta.

– Hát te mit csinálsz itt ilyen későn? – tette fel neki az első kérdést, ami az eszébe jutott.

– Félek egyedül – jött azonnal a felelet. – Espada kórházban van... és Bastion még Bastion nem jött haza.

– És? – Ward nem értette, hol itt a probléma.

– Hát... – nézett a fiúra állottvíz-zöld szemeivel Loire. – Eredetileg Bastiont zaklattam volna...

– Mitől félsz? – kérdezte tőle Ward némiképp türelmét vesztve. Nem érezte elég elszántnak magát, hogy az éjszaka közepén próbáljon értelmet kihámozni a lány mondandójából.

– Félek, egyedül... – elcsuklott a hangja. – Ha becsukom a szemem, Espadát látom. Félek, hogy rosszat fogok álmodni...

– Ne légy nevetséges – próbálkozott nem túl meggyőzően Ward.

– De... nem tudok most egyedül lenni... – tiltakozott Loire.

– Most már aztán elég! – Ward nem akart ennyire rápirítani, a saját nyugtalansága, és Luther korábbi tilalmai ideges feszültség formájában törtek ki belőle. – Lassan elhagyhatnád végre ezeket a gyerekes hülyeségeket!

Loire összerezzent az éles hangra, szája széle remegett, amikor pillantását bátyjára emelte. Vékony hangon szólalt meg:

– Oké... ne haragudj. Akkor visszamegyek...

Ahogy hátat fordított neki, mintha csak egy megrúgott kiskutya lenne, Ward fejébe éles fájdalom nyillalt. Arról nem is beszélve, hogy a szíve is kellemetlenül összeszorult. Mielőtt végiggondolhatta volna, mit tesz, keze előre lendült, és megragadta Loire karját. Miután a lány ismét felé fordult, ellépett az ajtóból, hogy bejöhessen, ha még mindig szeretne. Pár pillanatig csak némán méregették egymást. Ahogy Loire zöld tekintete bizonytalanul függött Wardon, ő rádöbbent, hogy nem akarja elijeszteni magától.

– Szeretnél itt aludni?? – törte meg végül az egyre kínosabb csendet a fiú. – Mint régen, amikor még kisebbek voltunk.

Alig hagyta el száját ez a pár szó, az ajkába harapott. Nem kellett volna ezt mondania. Luther ezerszer összeszidta már azért, hogy mennyire nem testvérhez illő, ahogy a lánnyal viselkedik. Apjuk már régen észrevette, hogy néz Loire-ra, nem is csodálkozott hát rajta, hogy igyekezett csírájában elfojtani mindent, ami kicsit is túlmutatott a testvéri kapcsolaton. Amíg neki azon kattogott az agya, hogy helyesen járt-e most el, a lány is olyan páni rettegéssel meredt rá, hogy még egy kőszívet is könnyekre fakasztott volna.