Három Lépés I. - A történelem határán

Egyhelyben

Ward néha rácsodálkozott, hogy Loire és Espada közt már a kezdetektől mennyire teljes az összhang. És nem csak ő, Luther is többször hangot adott ennek. Pedig az apjuknak már akkor sejtenie kellett, hogy így lesz, mikor a kislány először csendesítette le Espadát és a dühöngést.

Egyik este a kórházból hazatérve a legidősebb fiú ismét az újságcikkekkel teli mappát lapozgatta, és ez akaratlanul is visszahozta az emlékeket. Tulajdonképpen azok a hosszú-hosszú hónapok szinte sem különböztek a mostani helyzettől, hiszen Espada ismét összetörten feküdt a kórházban. Ward még most is úgy emlékezett, mintha azok a látogatások is épp úgy akkor történtek volna, mint a mostaniak.
A két fiatalabb testvérének a kapcsolata eleinte szinte csak arra korlátozódott, hogy Loire lecsendesítette a kétségbeesett, magából kikelt Espadát. Néha beszélgettek is, de az első pár hétben kommunikációjuk legfontosabb eleme a fiú keserves sírással vegyülő dühkitöréseinek kezelése volt.

Ward két testvérét figyelve, hamar észrevette, hogy ilyenkor mintha a lány Espada végtagja lett volna, ő vezette le azt a feszültséget, amit a fiú nem tudott. Ilyenkor őrült táncra keltek a poharak, tálcák, a kórterem berendezési tárgyai. Ezerfele repültek, míg neki nem csapódtak valaminek, ami kivégezte őket. És minél hangosabban törtek ezek a tárgyak, Espada annál gyorsabban nyugodott meg. Utána Loire szemében kihunyt a fényes zöld ragyogás, és mintha mi sem történt volna, visszatértek a fiúval a nyugalomba.

Ward nem tudta, hogy ez másnak szemet szúrt-e. Bár Bastionban nem kételkedett, előtte ikertestvére egyetlen rezdülése sem maradt titokban, rákérdezni mégsem mert, hogy ez az átvett indulat jó-e vagy inkább nyugtalanító. Sejtette, hogy az apjuk meghallgatná, de valamiért nem érezte úgy, hogy erről vele kellene beszélnie.

Amellett, hogy Loire-t és Espadát figyelte, legalább ekkora figyelmet szentelt Bastion minden rezdülésének is. Attól tartott, hogy a fiú féltékeny lesz az új jövevényre. De egyáltalán nem volt az, teljességgel rácáfolt minden félelmére. Csak az látszott rajta, mennyire örül, hogy végre valaki miatt a húga úgy viselkedik, mintha élne.

Emellett Ward az a feladatot is magára vette, hogy minden este Loire védelmére keljen, amikor az orvosok és ápolók arról panaszkodtak, hogy a két gyerek megint mekkora pusztítást vitt véghez a kórteremben.

– Nem kell ennyire aggódnod értük – mondta neki egyik este neki nyugtatón Luther, miután kiterelte őket Espada kórterméből a látogatási idő lejártával. – Nem fogom megszidni. Csak elbeszélgetek a húgoddal – majd a kislányhoz fordult, aki engedelmesen fogta a jobb kezét, Bastion pedig a másikat. – Figyelj csak, Loire! Gondolkodtam, hogy segíthetnél Espadán. Érdekel?

– Persze! – emelte fel rá őszinte figyelemmel csillogó zöld szemét a kislány.

– Mi lenne, ha ezt a rombolást inkább arra használnád, hogy Espada megtanulja használni az új karjait?

– Hogyan? – ingatta fejét zavartan a kislány.

– Hát, most azt csináljátok – próbálta egyszerűen elmagyarázni Luther –, hogy amire Espada ránéz, azt te összetöröd. Miért nem adod inkább a kezébe? Segíts neki, hogy ő fogja meg, és ő dobhassa el. Sokkal jobban megnyugtatná, mint az, hogy te csinálod meg helyette. Érted mit szeretnék? Csináljátok azt, mit a legelső alkalommal. Abban segíts neki, hogy a kezét használhassa, ne abban, hogy értelmetlenül dühönghessen.

Loire bizonytalanul bólintott. Ward tudta, érti, amit kérnek tőle, csak azt nem tudja, hogyan tegyen eleget a kérésnek. Azután a beszélgetés után minden visszatérni látszott a régi kerékvágásba. A látogatások Espada kórtermében nap nap után folytatódtak. Ward és Bastion általában a kórterem végében elhelyezett asztalnál a leckéjüket készítették, miközben Loire és Espada játszottak valamit, vagy épp összekapcsolódva dühöngtek.