Három Lépés I. - A történelem határán

Egy visszalépés

Trigger Warning: sebek részletes leírása, vér.

Három napba telt még, mire elérték Csillagfényfok falait. És ezt az időt Ward morózus hangulata végigkísérte. Tudta, hogy a többiek nem értik, mi ennek az oka, de szerencsére firtatni nem látták értelmét, egyébként sem mondott volna semmit. Azt sem vallotta be nekik, hogy a fejfájása lassan állandósult, és sokszor már a gondolkodás is nehezére esett emiatt.

Azon a vaksötét éjjelen sem volt ez másképp, amikor végre elérték a nagy kaput, ahova az autópálya befutott. Tátott szájjal álltak a hatalmas építmény előtt, és néma tisztelettel adóztak az építőinek. Látszott a szerkezeten, hogy már a Felbomlás óta nem használták, egyenesen úgy tűnt, hogy az évszázados állástól összeforrt a kapu két szárnya. Elhanyagoltságát mi sem hangsúlyozta jobban, minthogy a szerkezet tetejéről az évek során a nedvesség vörös foltokat evett a kövekbe a vas alkotórészekből kimosott rozsdával. A merevre öregedett, matuzsálem szerkezet talán el sem fordult volna már irdatlan méretű zsanérjain. Éjjellátóikkal vizslatva azonnal tudták, a kapun keresztül nem juthatnak át.

– Oké, eljöttünk idáig – adott hangot abban a pillanatban nem tetszésének Harmadik –, de innen hogyan tovább?

– Megoldjuk, ahogy eddig mindent – vette elejét a további zsörtölődésnek ingerült megjegyzésével Ward.

A többiek már fel sem vették tőle ezt az újonnan jött viselkedést. Ward sem méltatta több figyelemre társait, hanem kommunikátora kijelzőjére meredt, kereste a megoldást. Tudta, hogy kell lennie másik bejáratnak. Kisvártatva ismét megszólalt:

– A tervrajzok szerint kell itt lennie egy szervizjáratnak, ami levisz az autópálya alá. Ha lemászunk, a falak mentén könnyebb lesz bejáratot találni.

Nem kellett sokáig keresniük. Szinte azonnal szemet szúrt a városfal és a betonhíd érintkezésénél a vastag kövekbe rögzített létra.

– Ez lesz az! – biccentett oda Ward, majd közelebb léptett, hogy szemügyre vegye. – Én mászok le először, ha engem elbír, akkor titeket is gond nélkül el fog. Viszont egyszerre csak egy valaki legyen a létrán!

Azzal elindult lefelé. A rozsdás csavarok fájdalmasan csikorogva fel-felsikoltottak a súlya alatt, mégis hősiesen tűrték az igénybevételt. Meglepően sokat kellett lefelé másznia, nem gondolta volna, hogy ilyen magasan a föld fölött fut a városba a pálya. Persze emlékezett, ostrom esetén elég volt csak a csapóhidat felvonni a város kapu előtt pár méterrel mindkét szinten, és Csillagfényfok kívülről máris megközelíthetetlenné vált. A legendák szerint voltak ugyan rejtekajtók, amik lentről vittek be a városba, de ezek titkát a főváros lakói mindig kínosan őrizték.

Ward nem sokára leért a létra aljára, onnan már csak le kellett huppania a szervízfolyosóra. Ahogy a híd rajzát tanulmányozta, most először nyílt módja rá, hogy ezen az alsóbb, vasúti szinten körülnézzen. Kilesett az acél tartógerendák közül, és döbbenten vette tudomásul, ez a szint is jóval a föld a fölött helyezkedik el, még innen is lejjebb kell majd mászniuk. Szerencsére innen már nem létra, hanem egy valamivel azért kényelmesebb, az egyik oszlop köré felvont csigalépcső vitt le. Ahogy nézte, arra jutott, hogy a csapóhíd miatt nem számít az oszlop és lépcső jelenléte, hiszen ha a hidat felvonják, az, hogy akár seregek kapaszkodtak fel ebbe a magasságba mit sem ér, hiszen az üres levegőt a föld fölött legfeljebb repülve szelhetnék át.

A biztonság kedvéért gyorsan körülnézett a vasúti szinten,de maga sem tudta, milyen veszélyt is várt pontosan. És természetesen még egy árva bogár sem neszezett a halott kövek között. Odalépett ismét a létra mellé, megkopogtatta a rozsdás létra legalsó fokát, hogy jelezze a fent várakozóknak, hogy indulhat a következő.