Három Lépés I. - A történelem határán

Vallomások

– Mondja csak, jól emlékszem, hogy papnak készült? És ha igen, gyóntatott már valaha?

– Az már nagyon régen volt, uram, jóval azelőtt, hogy a szolgálatába álltam volna. Még odaát, amikor azt hittem, el tudok vegyülni az egyszerű emberek között. De a komornyiknak az is a dolga, hogy végighallgassa a gazdáját, ha nyomja valami a lelkét.

– Ez igazán remek. Töltsön nekem egy wiskey-t. És ha már benne van a játékban, akkor oldozzon fel atyám, mert vétkeztem.

– Hallgatom a bűneidet, fiam.

– Hallgathatná ugyan napestig is, ha mindent elmesélnék. Úgyhogy csak a legfrissebbekre szorítkozom.
Pár hete Loire majdnem megölt valakit, de ezt maga is jól tudja. Persze az egész baleset volt, nem igazán tehetett róla. De ha hajlandó lett volna megtanulni a gyógyítást, elkerülhettük volna, az összes következményével együtt. De ő nem hajlik, semmit nem tesz, ami nem kedvére való. Rettenetesen dühös voltam rá, és nemcsak azért mert elvártam tőle, hogy gyógyítson.
Hanem azért is mert ez azt jelentette, hogy helyre kell hoznom, amit elrontott, valahogy vissza kell építenem azt a hírnevet, amit lerombolt. Az első lépés az volt, hogy lebeszéljem a másik családot, hogy "igazságot" követeljenek. El sem hinné, ez milyen egyszerűen ment, és még csak nem is kértek annyit, amennyit kérhettek volna.
Én meg cserébe azt kértem tőlük, hogy tűnjenek el a fővárosból. Tudtam, hogy Loire-t nem lehetne eltiltani attól a buta libától, és az nem lenne jó senkinek, ha továbbra is együtt lógnának. Vagy hogy mondják ezek a kamaszok...
Viszont ez még mindig nem oldotta meg azt a problémát, hogyan fog gyógyítani. Amennyire én láttam, teljesen elvesztette az önbizalmát a képességeiben. Az ikerbátyja erre azt mondta, szerinte csak motiválni kell. Akkor született meg az ötlet. Annyival meg lehet oldani az egészet, hogy rá kényszerítem... Ha nincs más kibúvó a feladat alól, kénytelen lesz gyógyítani.
Ki is találtam mindent. Nem kellett hozzá más, mint egy jól elrendezett autóbaleset. Biztos voltam benne, elég lesz annyit megszerveznem, hogy az egyik bátyját elüssék, és utána csak várnom kell, hadd menjenek az események a maguk útján. Miután ezt eldöntöttem, sokat elmélkedtem rajta, melyik fiú lenne a legmegfelelőbb.
Wardba túl sok energiát öltem, nem kockáztathattam meg, hogy elveszítsem. Ő katona, a legjobb fajtából. A világ pedig forrong, hamarosan szükség lesz rá, és hálásak lesznek neki minden szolgálatért. Igen, bevallom, rosszul viseltem volna, ha ő belehal, mégiscsak ő az első fiam. Hiszen nem lehet olyan biztosan kicentizni ezeket a megrendelt autóbaleseteket.
Aztán ott volt még Bastion. Ő Loire ikerbátyja, és az egyetlen személy az egész átkozott világon, aki minden körülmények között be tud jutni Loire mindenkit kirekesztő világába. Szóval ő is kiemelten fontos. Azt sem kockáztathattam meg, hogy az ő halálával elveszítsem a lány feletti irányítást. Meg amikor majd kitör a háború, kelleni fog valaki, aki vigyáz Ward bőrére.
Maradt tehát Espada, Loire egyetlen barátja. Az a gyerek eleve sosem volt a terv része, különösen nem az ikrek után. Ezért ő nem pótolhatatlan, nem úgy, mint a másik kettő. Kiváló védőt, és a végsőkig hűséges katonát nem könnyű találni, hát még kinevelni. Úgy voltam vele, hogy passzív résztvevőként most rengeteget tehet Loire fejlődéséért. Így őt választottam.
Jól jött volna a szervezésben egy kis segítség, ezért gondoltam arra is, hogy esetleg Wardot belevonom a tervbe. De végül elvetettem ezt az ötletet. A kölykök épp annyira nőttek egymáshoz, mint amennyire akartam. Gondolhatja, mit okozna egy ilyen kérés... Összezavarta volna Wardot. Talán hiteles sem tudott volna lenni. Úgy nem ártana a testvéreinek, hogy nem adtak rá okot.
De visszatérve... Olyan megoldást akartam, amivel akkor is véletlen balesetnek fog tűnni az egész, ha Espada esetleg túléli, és mindent elmesél. Hát, atyám, meg kell mondanom, ez okozott nekem nem kevés fejtörést. Most magunkhoz túl közel kényszerültem konspirálni, nem hagyhattam esélyt annak, hogy gyanúba keveredjünk.
Szerencsére Espada pár nappal korábban bevallotta, hogy az iskolai barátnője gyereket vár. Először Wardnak mesélte el, mint férfi a férfinak. Hát nem nevetséges? Nem tudta, mit csináljon, hozzám fordulni nem mert. Ward győzte meg, hogy kérjen tőlem segítséget, elvégre mégiscsak az apjuk lennék, vagy mi.
Így tehát egyik este félre hívott, és mindent bevallott. Elmondta, nem tudja, hogy történhetett, valamit biztos nem jól csináltak. Én meg azt gondoltam, hogy az nem kifejezés! A kölyök nem egész tizenöt éves, pont ennyi a barátnője is, és már szülők lesznek... én meg nagypapa! Fel tudja ezt fogni, atyám? Mert én nem tudtam... Leszedtem a gyerekről még a keresztvizet is.
Aztán ahogy aludtam a dolgokra egyet, megvilágosodtam. Összeállt a tökéletes baleset receptje. És fűszerezésnek nem kellett hozzá más, mint egy kevésbé jómódú család, akik nem tudják, hogy fognak kijönni ebből az „apró" hoppából.
Másnap reggel elnézést kértem Espadától, az előző esti kirohanásomért, és megígértem neki, hogy a gyereke nem fog semmiben hiányt szenvedni. Ezek után felkerestem a kis barátnő családját. Leültem velük beszélgetni, nagyon kedves és nagyon egyszerű emberek ám. Látnia kellett volna az arcukat, amikor megígértem nekik, hogy sem ők, sem a kis jövevény nem fog nélkülözni, amíg rajtam múlnak a dolgaik.
Én meg meghívtam a kislányt, hogy ünnepeljük meg együtt a nagy hírt. Természetesen Jonas ostoba műsorának forgatása után. Elmondtam neki, hogy melyik stúdió előtt találkozunk aznap délután. Őt szántam csalinak, és Espada oda is akart futni hozzá, amint észrevette. Az autó addig észrevétlen várakozott a bokrok, és beszögellések takarásában, és akkora megbeszélteknek megfelelően elgázolta Espadát, amikor elérkezett a megfelelő pillanat. Aztán elhajtott a helyszínről.
Azt is a kezdetektől fogva fontosnak tartottam, hogy a baleset Loire interjújának napján legyen. Tudtam, túl nagy lesz a kísértés a tévéseknek, és pontosan így is történt, követtek minket, hogy kamera végre kapják az eseményeket. Itt teljesedett ki Espada szerepe. A kimenetel az ő szemszögéből mindegy volt. Ha rosszul alakulnak a dolgok, ország világ látta volna, ahogy meghal, megmutatva a lány sikertelen harcát az öccse életéért, igazolva, hogy Brendát is meg akarta menteni. Vagy ha jól, akkor azt, hogy a nővére hatalmas küzdelme árán életben marad. 

– Súlyos történet ez, fiam. Meggyóntál mindent, amit megvallani terveztél? Látom rajtad, hogy annyira még nem száradt ki a lelked, hogy ne rágjon a bűntudat.

– Nem ad semmilyen útravalót?

– Nem tehetem, nem vagyok felszentelt pap. Majdnem-papként nem adhatok feloldozást a bűneire. Annyit mondhatok csak, uram, hogy vigye végig emelt fővel, amibe belekezdett.

✨✨✨✨✨

Luther nem is értette, hogy hagyhatta magát legyűrni egy ilyen nevetséges őszinteségi roham által. Hogy minek vallotta be mindezeket, amikor maga sem számított másra. Abban volt csak biztos, hogy a komornyik tartani fogja a száját, ahogy eddig is minden üzérkedésekor vagy vallomásakor is hallgatott. Jók az ilyen felétlen hűséggel megáldott emberek a háznál.

Legurította a whisky-jét, majd töltetett még egyet magának. Tudta, hogy aznap esete a feloldozása ebből az üvegből érkezik majd. A lelkiismeret-furdalásból meg csak kigyógyul másnapra vagy harmadnapra. Nem egy olyan betegség ez, amiben sokáig szeretne szenvedni.