Három Lépés I. - A történelem határán

Vallomások

Szia, Brenda! Néha annyira hiányzol... Úgy meglátogatnálak, bárcsak tudnám, hogy hova költöztetek. Akkor legalább valódi leveleket írhatnék, és nemcsak egy füzetbe a régi házatok tövében... Tudom, hogy már egy ideje nem írtam így sem. Most is csak azért szántam rá magam erre, mert holnap után reggel Dōrba megyünk, és nem tudom, hogy mikor fogok hírt adni magamról legközelebb. Ha nincs szerencsém, talán most hallasz rólam utoljára.

Annyi mindent akartam mondani neked, de most már fogalmam nincs, mit kellene leírnom. Remélem, hogy jól vagy, hogy a szüleid még mindig törődnek veled, és a hasznodra vált, hogy eltűntél a közelemből. Én már annak is örülök, ha boldog vagy.

Azt hiszem, eszembe jutott, hogy mit akartam. Tudod, miért fontosak nekem ezek a levelek? Mert... talán egyszer eljutnak hozzád. Lehet, hogy pár nap múlva meghalok. És ha úgy hagyom ezeket a leveleket, hogy Luther megtalálja, talán odaadja majd őket neked. És ha te is emlékszel rám, talán még tovább fentmarad a híre, hogy éltem. Hogy mind éltünk.

Mármint, Bastion sosem felejtene el, ahogy Ward és Espada sem. De Luther? Ő a legjobb apa, és az egyetlen, akit módom volt megismerni. De kiismerni mégsem tudtam. Tudom, hogy a fiúkat a gyerekeiként tartja számon, hogy mindig is rájuk vágyott, vagy legalábbis rájuk volt szüksége.

De én? Szerinted sikerült már többre kinőnöm magam, mint ami az elején voltam, egy rossz befektetés, az ár Bastionért? Luther talán sosem fogja azt mondani, hogy igen, már több vagyok. De valamit látnia kell bennem, igaz? Nem tett volna értem annyi mindent... te sem kaptál volna annyi mindent, ha ez nincs így.

Ostobaságokat beszélek, ugye? Én csak... Nem tudom, hogy mi vár rám holnaputántól, nem tudom, mibe megyünk bele. Félek, hogy meghalok... Ha így lesz, félek, hogy magammal viszek-e valakit a fiúk közül. Tudod, nem lenne problémám a meghalással, ha biztosan tudhatnám, hogy ők megúszhatják ép bőrrel.

És ha tényleg nem élem túl... visszakerülhetek ide? Vagy ott maradok valami elhagyatott síkságon, ahova soha többé a madár sem száll, nemhogy ember betegye a lábát... Sokat jelentene nekem, ha legalább a világ egy kis kicsi szegletében maradna belőlem valami, ahol lesz legalább egy sírhely azoknak, akiknek fontos voltam.

Nem is értem, miért mondok ilyeneket, hiszen nem akartam saját magam fölött keseregni. Csak, tudod, nem tudtam senki másnak elmondani. Biztos a fiúkat is ilyen gondolatok gyötrik, nem lenne szép, még nekem is tetéznem ezt.

Sosem mondtam még senkinek, de remélem, hogy a túlvilágon az óriások közt jut majd hely a fiúknak, ha megtörténik a legrosszabb. Tudom, kevesen lehetnek olyan nagyok életükben, hogy a túlvilágon a lelkeket őrző óriások közzé válasszák őket. De biztosan tudom, ők kiérdemlik majd. A magam részéről csak abban bízom, hogy ha én is átkerülök, nem leszek törpe, igyekszem annál jobban helyt állni. Hogy majd odaát is ember lehessek, mint at átlagosok, és felnézhessek rád is, ha eljön a te időd.

Azt hiszem, minden leírtam, ami a szívemet nyomta. Köszönöm, hogy a barátom voltál.

✨✨✨✨✨

– Mit keresel itt Espada?

– Csak látni akartam Tarát.

– Nem.

– Hogyan? De... Holnap után indulunk Dōr alá...

– Igen, tudom, hallottam az ostrom tervéről a rádióban. És gondolom, te meg azért jöttél, hogy elköszönj a lányunktól.

– Valami olyasmi...

– Felejtsd el!

– Hogy mondhatsz ilyet? Képes lennél úgy elengedni, hogy még csak nem is láthattam utoljára? Az én lányom is...