Három Lépés I. - A történelem határán

Egy helyesbítő lépés

– Nem azért jöttem, hogy könyvekről diskuráljunk – tért a tárgyra Chealsey. – A társatokról...

– Ugye meg tudod gyógyítani? – Loire vehemensen szakította félbe, reménnyel telt gyermeki pillantással nézett rá, majd a választól a vér is meghűlt az ereiben.

– Én nem – rázta meg a fejét a doktornő –, és az orvosaink közül más sem.

– Hogy mi? – robbant ki a lányból a kétségbeesett kérdés.

– Sajnos jól hallottad. – Chealsey-n furcsamód egyáltalán nem látszott semmi, egyszerre tűnt tőle érzéketlennek, és egy rossz humorú bohócnak. – Nagyon csúnya átok találta el. Semmilyen mágia nem hat rá, amíg a testében van. Abból a sebből pedig egyedül képtelenség felgyógyulni.

– Akkor minek vagy itt? – Loire-ból eltűnt minden kedvesség és udvariasság.

– Azért, mert ennek ellenére van egy ötletem. Történetesen csak egy animátor kell hozzá, aki átcsalja egyik testből a másikba az átkot, és még valaki, aki meghamisítja az orvosi kartonokat.

– Hogy mi? – Miután másodjára hangzott el ugyanaz a kérdés, Chealsey ismét vidáman nevetett fel. A másik lány fejében pedig egyre erősebbre nőtte ki magát a gondolat, hogy vannak nála furcsább mágusok is.

– Az van, te ki buta – bökte meg kuncogva Loire orrát a doktornő –, hogy láttam az animusaidat, szóval tudom, hogy mi vagy. Az a helyzet, hogy van egy másik katona, aki épp úgy járt, mint a ti társatok, csak súlyosabb az állapota. Ha nem hal meg reggelre, hát a holnap delet nem fogja megélni. Ha te nem csinálsz semmit, mindketten meghalnak majd. Ez az átok pedig csak a halottal együtt pusztul el... Tehát ki kell csalni, át a másikba.

– Szóval azt akarod mondani, hogy Bastiont csak egy másik élete árán lehet megmenteni?

– Én nem így látom – volt vállat Chelsey –, az a másik mindenképp meghal. Ez biztos. De ha te átteszed bele az átkot, akkor legalább azonnal, szenvedés nélkül lesz túl rajta. Szóval csak nyerhetsz a dolgon.

– Te jóságos ég – suttogta döbbenten Loire.

– Én a helyedben nem gondolkoznék sokat, ha ugyanis a másik meghal reggelre, ugrott az esélyetek.

– Nem gondolkodom – állt fel Loire határozott elszántsággal a virágláda széléről –, tőlem mehetünk.

Loire még egy kis türelmet kért Chealsey-től, hogy a másik szükséges cinkostársat is fel tudja hajtani. Befutott a fiúk lépcsőházába, bár nem emlékezetett a pontos a szobaszámra, határozottan rohant fel a negyedik emeletre, úgy volt vele, hogy ha már ott van, tudni fogja melyik szoba is az. És pontosan így is történt. Pár pillanat múlva már a 414-es előtt állt, előhúzta a telefonját a zsebéből. Gyorsan pötyögött egy üzenetet rajta: „Gyere ki, szükségem van rád."

Miközben pedig rányomott a küldésre, abban reménykedett, hogy Espada még mindig úgy alszik, ahogy gyerekkorukban. Amikor mindig a párnája alá tette a telefont, hogy biztosan felébredjen a rezgésre, ha éjszakai csínytevésekre hívták. Loire rettegve állt az ajtóban, nem akarta felébreszteni sem Wardot, sem az egyéb esetleges szobatársaikat.

Viszont megkönnyebbülésére Espada pár pillanat múlva kisurrant a szobából. Ha valaki most végignézett volna rajtuk, őket is ikreknek gondolhatta volna. Espada fényes barna haja feketének tűnt a sötét folyosón, szeme az épp akkor elkergetett álomtól fakón csillogott. Lábán kifűzött bakancs, épp, mint Loire-on, és slendrián mód felvett nadrág, kitűrt póló.

Amint becsukta maga mögött az ajtót, a lány elhadarta neki, amit Chealsey-től tudott meg, és hogy a magyarázás hevében hevesen tudjon gesztikulálni, a könyvet farzsebébe gyűrte. Espada majdnem végig egy hang nélkül hallgatta, de mikor az ő szerepe mellett Loire-é is szóba került, nem állhatta tovább, közbe kellett vágnia.