Három Lépés I. - A történelem határán

Egy visszalépés

– Nyitva az út! – zengett fel több irányból egyszerre. – Nyitva a város!

Miután felzúgtak az első kiáltások, Ward egy pillanat alatt csatarendbe állította az embereket. Azok kerültek mellé előre, akiken volt mágikus védelem, nem sokan voltak ilyenek, jó, ha összesen tízen. Őket Loire segített megtalálni, hiszen a mágusok ezt is látják. Maga mellé parancsolta azt a katonát is, aki még korábban csapódott Loire-hoz, akire azóta már csak „Harmadikként" referált magában.

Harmadiknak persze nem igazán fűlött hozzá a foga, hogy az elsők közt vigye vásárra a bőrét. De amikor Ward azt az alternatívát ajánlotta neki, hogy akár vigyázhat Loire bőrére is a magáé helyett, azonnal jobb ötletnek tűnt fel előtte a roham az első sorból. Persze a lány is kikérte magának ezt az egészet, igaz ő nem Harmadik személye miatt. Ő csak azért vágyott az első első sorba, hogy a bátyjával tarthasson. Ward ennek ellenére hátra parancsolta a többi mágus közé, nem érdekelte a tiltakozás. Nem tett kivételt senkivel.

Ellentmondást nem tűrően adta ki a parancsokat, nem akart időt veszteni azzal, hogy hagyja ellenkezni a katonákat, vagy a húgát. A sietősen kiadott parancsok ellenére alaposan mérlegelt mindent. Azt sem hagyhatta, hogy forrófejjel ostobaságokat cselekedjen, hibás döntéseket hozva. Már láthatólag épp eleget hoztak helyettük is.

Aztán ahogy elfordult róluk az ágyútűz, ők is nekiindultak. Nem voltak messze a kaputól, Ward úgy számolt, ha nem ütköznek semmilyen váratlan akadályba, nem tart majd sokáig, hogy elérjék a megnyitott falat. Így, amikor megadta a jelet, mindenki fegyverrel a kézben vette célba a kaput. A mágusok fedezték őket a föld-falakkal, sőt az egyik még egy gólemet is képes volt életre hívni, hogy azt tisztítsa meg előttük az utat. Így szinte ellenállás nélkül haladtak, amíg el nem érték a kitűzött célt, ott besimultak a kövek fedezékébe, és végre egy pár pillanatra biztonságban érezhették magukat.

– És most hogyan tovább, uram? – kérdezte Harmadik, a falra tapadva, miközben fejét a kövekbe robbantott lyuk felé fordítva kitekert pozícióban. Próbálta felmérni a helyzetet.

Ward is követte a példáját, igyekezett a legóvatosabban körülnézni. Szinte mindenkinél jó egy fejjel magasabb volt, könnyen körbe tudott kémlelni a katonák feje felett, mégsem akart túl bátran kinézni a fedezék mögül. Ahogy ő is körbe pásztázott, a nyílás másik végén észrevette Espadát és Bastiont. Ott sorakoztak a többiekkel, várták a sorukat, hogy bejuthassanak a falon túlra. Amennyire akkora távolságból fel tudta mérni, egy karcolás sem volt rajtuk. Bastion jó munkát végzett.

– Amint szabad az út, indulunk. Várjatok a jelre! – adta ki az utasítást.

Közben azt is megállapította, hogy nem hiányzott senki, szerencsére veszteség nélkül jutottak el idáig. Amiatt kifejezetten büszkének érezte magát, hogy a mágusok is mind megvoltak. Aztán a pillantása megakadt egy rövid időre Loire-on. A lány a szemét dörzsölte, zavartan pislogott, mintha nem látna jól. Ward legszívesebben összeszidta volna, amiért képtelen koncentrálni. Meg akarta rázni, hátha attól magához tér. Persze képtelenség lett volna annyi emberen átverekednie magát. Meg értelmetlen is, Loire-on ezek a katona trükkök nem működtek. Ami működne, ahhoz ő nemes egyszerűséggel nem volt eléggé Bastion.

Most így őt elnézve, az villant az agyába, hogy talán fel kellett volna hívnia a lány furcsa dolgaira a többiek figyelmét. Azért nem tette, mert azt hitte, hogy a húga legalább egy ilyen helyzetben tud normális emberként viselkedni. Annyira lekötötte arra a pár pillanatra az érzés, hogy bárcsak ne kellene aggódnia érte, hogy azt nem vette észre, hogy minden mágus hasonlóan furcsa volt akkor. Egyszerűen elsiklott felettük, annyival jobban koncentrált rá.