Három Lépés I. - A történelem határán

Hallgatjuk, Doktor úr!

Trigger Warning: Ebben a fejezetben egy súlyos csata utáni lerombolt város, és halottak részletes leírása található. Ezt szem előtt tartva olvasd majd!

Hol is kezdődik valójában a történetem? Nehéz kiválasztanom egy konkrét momentumot, amit kezdetnek nevezhetnék. Ha mindenképp választanom kellene egy ilyen pillanatot, az a nap lenne az, mikor fogságba estünk Határparton. Nehéz örökül hagyni ezt azoknak, akik nem ebben élnek majd, hogy milyenek is voltak ezek a vészterhes idők, milyen hadba vonulni, vagy fogságba esni. Nem tudom, az utánunk élő generáció mit fog ebből érteni. Talán lehetetlen is leírni nekik, milyen az, mikor a világ minden apró darabja szemben áll az összes többivel. Nem tudom, ők fogják-e tudni, milyen érzés minden nap félni... Mégis megpróbálom elmondani nekik.

Loire még csak egy csatában vett részt, de már tökéletesen értette, miről is beszél a Méregkeverő. Tudta, milyen veszélyben lenni, sőt veszélyben tudni mindenkit, akit szeret. Mindenhonnan ellenségre számítani. Ő minden szót értett a Méregkeverő történetéből. Sőt olyan közel érezte magához, mint nem sokakat eddig.

Talán mikor évekkel ezelőtt minden elkezdődött, még voltak olyanok, akik tudták, miért is folynak a harcok. De már régóta nincsenek ilyenek. Vannak, akik a régi birodalomért harcolnak, és van a másik oldal, akik a függetlenségért. Valamikor régen még nekem is volt célom, én Esthadon egységéért akartam síkra szállni.

Az öcsémmel elmondhatatlanul büszkék voltunk, mikor megkaptuk a behívónkat. De azt hiszem, ezt már mondtam korábban. Ahogy azt is, hogy minden teljesen máshogy alakult, mint ahogy eredetileg elterveztük. Lassan évek teltek el, a világ kifordult alólunk. Nem is tudnám megmondani, mikor vagy hogyan, Esthadon elbukott, és a darabjaira hullott.

De az olyanok, mint mi, képtelenek voltak elfogadni a bukást. Tovább harcoltunk, míg nem fordult a kocka, és minden fronton hátrányba nem kerültünk. Eljött a pillanat, amikor már nem az Óvilág fenntartása volt a cél, hanem az, hogy Eshter egyáltalán fentmaradjon. Az első utódállamot kellett megvédenünk a feldühödött, minden régit elpusztítani vágyó felszabadult régiók hordáitól.

Ez alatt a pár év alatt sok tűz közé kerültünk, ellenség lett mindenki, aki birodalminak tűnt, és az is, aki lázadónak. Ellenség az, aki nem harcol – mindegy melyik oldalon, ellenség, aki nem adja a fiát, lányát, ellenség, aki a Néma Istenekben hisz, és az is, aki nem. És közben vagyunk mi, akik oda megyünk, ahova küldenek, ott harcolunk, ahol azt mondják, harcolnunk kell.

Azok alatt az évek alatt Rafe meghalt. Az anyám is. Az apámról nem tudtam semmit, nem is érdekelt. Nem volt erőm még ezzel is foglalkozni. Talán abban bíztam, hogy ő is meghalt. Lassan kezdtem azt hinni, hogy a halottaknak sokkal jobb és könnyebb, mint az élőknek. Nem emlékszem pontosan, hogy Rafe és az anyám mikor vesztek oda abban a négy-öt évben.

Azt hiszem, talán a közepe táján. De abban biztos vagyok, hogy sokáig aludni sem tudtam miattuk. Az öcsém elvestése kifejezetten gyötört. És vele együtt az összes halott, akiket valaha láttam. A szanitéceknek vannak egyéb fájdalmas kötelességei is azokon a feladatokon kívül, amiket a mágus mellett végeznek. Ilyen a halottak lajstromozása. Elhiheted, gyomorforgató kötelesség. Mindig azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy valakinek ezt is meg kell csinálnia, és a katonák látnak ennél csúnyább dolgokat is.

– Lombardiába betört az ellenség. – Bárd ezzel fogadott egyik este a harcok szünetében. – Majdnem szétverték a csapatainkat, alig tudták visszaszorítani a rohamot. Jelentkeztem önkéntesnek, hogy megmentsük, akiket lehet. Amíg ők újra szerveződnek.