Három Lépés I. - A történelem határán

Egy kislépés

Luther vitte ki őket Határpartra kocsival. A kikötőváros jó egy órára feküdt Lombardiától, ő mégis úgy volt vele, ennyit megérdemelnek a gyerekei, ha már a két napos kimenőjük alatt alig jutott rájuk ideje. Sajnálta is meg nem is, hogy azt az időt majdnem teljes egészében a tacticusoknak fent tartott Csaták Halljában, a Fekete Palotában töltötte. Egyrészt nem bánta azért, mert így könnyebben meg tudta nyugtatni háborgó lelkiismeretét, mintha több időt töltött volna velük. Másrészt abban is biztos volt, hogy hiányozni fog neki az az idő, ha esetleg történik velük valami.

Amíg ő ilyeneken elmélkedett, a kölykök egész úton heccelték őt és egymást, mintha csak valami utópisztikus családi kiránduláson lennének. Espada és Bastion két oldalról csiklandozták a középen ülő Loire-t, Ward az első ülésről hátrafordulva próbálta rendre utasítani őket – természetesen teljesen eredmnytelenül. A lány pedig, hogy még jobban az idegeikre menjen, fa hangján részleteket énekelt a kedvenc musicaléből, a fiúk pedig őt túlkiabálva tiltakoztak.

Az idillt csak az rombolta le, hogy mind a négyen katonaruhát viseltek. Bár ezen kívül semmi nem utalt rá, hogy egy olyan a vonatra készülnek felszállni, ami majd háborúba viszi őket. Luther halvány mosollyal figyelte a gyerekeit. Sosem látott még ilyen jó csapatot együtt. Élete legjobb választásának tartotta mindüket, hiába gondolkozott el néha kénytelen-kelletlen azon, hogy mikor lettek ők a fontosabbak, mint a küldetés, amire kellettek.

Ahogy egyszer-egyszer hátrapillantott rájuk a tükörben, újra meg újra emlékeztetnie kellett magát, hogy mi is a feladatuk. Persze attól még, hogy küldetésük van, aggódhat értük, és várhatja őket haza. Úgysem tehet mást, minthogy felteszi őket a vonatra, mint bármelyik büszke szülő a saját gyerekeit. Ez már akkor el lett döntve, mikor a világ újra egyesítésének elhatározása befészkelte magát a gondolatai közé, már több is, mint tizenöt éve.

Csak azzal nem számolt, hogy játékmesterből, aki mindig is könnyedén döntött sorsok fölött, maga is kilépni kényszerül a táblára, és lesz négy olyan bábuja, akiket már nem akar majd feláldozni a győzelemért. De ha elrobog velük az a vonat, többet már nem lesz úr a velük történő események fölött, a túlsó kontinensen nem védheti meg őket.

Amikor megérkeztek a határparti állomásra, még bőven időben voltak, de úgy tűnt, parkolóhely már egy sem maradt. Ezért Luther inkább kitette a fiatalokat, hogy menjenek csekkoljanak be, vegyék fel a felszerelésük még szükséges részét, szerezzék meg az igazoló pecsétet, hogy visszatértek eltávozásról. Abban egyeztek meg, hogy majd találkoznak a peronon, ha Luther nagyon nem találná őket sehol, majd megcsörgeti valamelyiküket.

Majd miután a kölykök kiszálltak, elindult parkolóhelyet keresni. De persze egyet sem talált. Lassan már kezdte úgy érezni magát, hogy egy végtelenség óta kering az autósorok köztött. Ha nem világított volna piros-megnyugtatón az óra a műszerfalon, hogy van még ideje, már biztos dühöngve otthagyta volna a kocsit mit sem törődve azzal, mekkora akadályt képez.

Végre talált egy helyet, jó messze a bejárattól, a parkoló túlsó felében. Gázt adott, hogy mielőbb odaérjen. Két autót is megelőzött, egyet pedig félre szorított, mire a művelet végére ért. Mégis, amikor kiszállt a volán mögül, még egy rosszalló pillantást sem kapott senkitől. Nem csoda, vigyorodott el, mire nem képes a hírnév, na meg a tacticusi rendszám.

Sietősen indult meg a peronok felé, mert eddigre viszont már kezdte szorítani az a fránya idő. Miközben megszaporázta a lépéseit, Wardot tárcsázta. Tőle megtudta, hogy melyik peronon, és hányas számú kocsi előtt várják. Még nem szálltak fel. Luther idegesen az órájára pillantott, még negyed óra. Annak elégnek kell lennie.