Három Lépés I. - A történelem határán

Haditudósítások és egyebek

Luther a dolgozó szobájában ült a mahagóni dolgozó asztal mellett, és kezdett belefáradni az aggodalomba. Amióta a gyerekei beléptek a föld alá, semmit sem tudott róluk. És ez kifejezetten aggasztotta, hiába mondogatta magának, hogy amíg Ward velük van, senkinek sem eshet baja.

Talán el is hitte volna, ha nem jutott volna miden alkalommal Bastion sérülése az eszébe. Luther az ostrom és Ward hangüzenete után azonnal sürgönyözött a Dōrba vezényelt orvosi vezetőnek, aki készségesen mindenről felvilágosította. Amitől természetesen nem lett nyugodtabb.

Az orvos a megküldött válasza mellett őszinte sajnálatát is kifejezte amiatt, hogy nem áll módjában semmit tenni az Első Tacticus fiárért. Leírta neki, hogy meggyógyítani nem tudták, viszont bent sem tarthatják. A főorvos levele még mindig ott hevert kinyomtatva Luther asztálának szélén. Azt sem tudta volna megmondani, mi céllal nyomtatta ki.

Luther, lüketető homlokkal és kiszáradt, fájó szemekkel pillantott néha a papírra, amin a Bastionról szóló fekete sorok futottak. Érezte, hogy szemhéjai egyre elnehezülnek, ezért automatikus mozdulattal csöngette a fel komornyikot, és kávét rendelt. Feketét. Erőset. Sokat. Halántékát dörzsölgetve épp azt várta, hogy meghallja végre a lépcsőn nyikorgó lépteket, és a tele töltött kávés kancsó, csésze és cukortartó remegő csörömpölését.

Mennyire megkönnyebbült, amikor a lépcsőfordulóból felhangzott a várva várt lépések zaja és az azt kísérő csilingelés! Ezt követően benyitott a komornyik, illedelmesen lépett a szobába, és tette be maga mögött az ajtót lába segítségével. Sosem kopogott. Ahogy most sem. Ő volt az egyetlen, aki kopogás nélkül is beléphetett Luther szentélyébe.

Odacsoszogott az asztal mellé, egyik kezével óvatosan arrébb lökdöste az útban levő tollakat, pecséteket, egyebeket, majd a felszabadult helyre csúsztatta a tálcát. Ezt követően egy hóna alatt szorongatott paksamétát is a tálca mellé ügyeskedett. Aztán távozni készült, csakhogy Luther még utána szólt.

– Ez mi? – vette kézbe a paksamétát.

– A mai újság – felelte illedelmesen a komornyik. – És a jelentés a bajkeverőről Espada fényképén. Amit még korábban kért.

– Igen, már emlékszem. Köszönöm.

– Óhajt még valamit, uram? – fordult vissza felé az öreg.

– Most nem, köszönöm. Elmehet...

Luther elakadt, kényelmetlen hangsúllyal fejezte be a mondatot. Nem jutott eszébe a komornyik legújabb neve. A több évtiezdes szolgálat és szokás ellenére is, ha túl nagy volt rajta a nyomás, hajlamos volt elfelejteni, hogy aktuálisan épp minek is nevezte.

– Félix, uram – segítette ki.

– Igen, hát persze. Félix. Köszönöm, elmehet.

A komornyik erre tovább folytatta a csoszogást a szárnyas ajtó felé.

– Nem adtam én magának valami könnyebben megjegyezhető nevet? – szólt még egyszer utána Luther.

– De igen, uram. A Félixet. Mostanában legalábbis ezt használta. Dōr ostroma után kezdett így nevezni.

– Ó... – bukott ki a szégyenkező csodálkozás a tacticusból.

– Ne aggódjon emiatt. Az Ön vállán ezer más teher ül, minthogy egy vénember nevét tudja. Nekem az is elég, ha a csengőt megtalálja. Meg az, hogy a Zaddigról, Donovanről és az összes többi furcsa hangzású névről leszokott. Engedelmével, a Félix tőlem maradhat, akár hosszútávra is.

Azzal egy fáradt mosolyt küldött még Luther felé, és megállíthatatlanul kicsoszogott az ajtón, hogy a dolga után nézzen. Luther figyelmét az újságra és a komornyik által összekészített dokumentumokat rejtő borítékra fordította. A borítékon nem látszott semmi jelölés, egy árva szót sem írtak rá. Az újság címlápján viszont figyelmét megragadta a főcím: Késik az előre nyomulás.