Három Lépés I. - A történelem határán

Egy visszalépés

Luther napja pocsékul indult. És nemcsak azért, mert a legidősebb fiát és a lányát egy ágyban, jóformán egymás karjaiban találta reggel. Arra ébredt, hogy a kórházból hívják, hogy nem nagyon tudnak mit kezdeni Espadával és a dühkitöréseivel. Ezért, hogy ne árthasson magának, általában elaltatják. Remek.

A fiú mindig is robbanékony természetű volt. Türelmetlen és agresszív, egyedül Loire és a testvérei körül gyakorolt türelmet, bár mellettük is történt olyan, hogy felrobbant, de nekik legalább sosem ártott. Az orvosok, akik kezelték, a szakemberek, akikhez járatta, mind egyet értettek abban, hogy ezt a fajta szélsőséges viselkedést a traumák okozzák, amiket a fiú átélt. A bölcs megállapítások ellenére viszont hatékonyan segíteni eddig még nem tudtak rajta.

Aznap arra is rá kellett döbbennie, hogy első sorban nem is rájuk dühös a tehetetlenségük miatt, hanem magára. Espadával kapcsolatban ezer érzés rágta belülről. A fiúnak nem kellett volna súlyosan megsérülnie! A francba is, ott sem kellett volna lennie! Megrázta a fejét. Nem értette magát. Ennél sokkal nagyobb horderejű eseményekben is benne volt a keze, azok miatt mégsem volt egyetlen álmatlan éjszakája sem. Mi azokhoz képest két elvesztett kar? Meg egy autó, ami majdnem halálra gázolta?

Gondolataiból az zökkentette ki, hogy kopogtattak a dolgozószobája ajtaján, majd mielőtt válaszolhatott volna, belépett a komornyik, és megállt előtte. Görnyedt hátával is Luther fölé magasodott. Ráncos arcával, ősz hajával, vizenyős, halvány barna – inkább borostyán – szemével sem tűnt igazán rozoga vénembernek, inkább csak nagyon idősnek.

– Úgy láttam, nincs jó kedve, uram – szólalt meg még azelőtt, hogy erre egyáltalán engedélyt kapott volna. – Tehetek Önért valamit?

– Kávét kérek. Sokat. – Majd, hogy ne tűnjön annyira parancsolónak, hozzátette. – Köszönöm, Dennis.

Az öreg nyugtázásképp bólintott, és összeráncolta a szemöldökét. Még egy név. Az előzőt még meg sem jegyzete. Bár ahogy Luther gondterhes arcára pillantott, az a gyanúja támadt, hogy ő sem, azért kezdte hirtelen máshogy nevezni. A komornyik nem mondott semmit, csak kilépett a dolgozószobából.

Nagyjából negyed óra múlva tért vissza. Egy kancsó kávéval, cukorral, tejszínnel és két csészével.

– Nem várok vendégeket – pillantott grimaszolva a csészékre Luther.

– Tudom – egyenesedett fel az öreg –, de a mágusmester a hallban megállított. Beszélni akar Önnel. Idegesnek tűnt. Ezért gondoltam...

Remek. Ez nem hangzott túl jól. Miért nem tudnak az egyéb problémák várni pár napot, és mondjuk nem történni addig? Azt tudta, hogy a mágust nyugtalanították a lány iskolájában történtek, úgy érezte veszélyben lehet, ha kiderül, hogy Luther pincéjében rejtőzködve él. Szigetek mágusai nem szerezhettek róla tudomást, de úgy látszik, most hogy ekkora figyelem irányult Loire miatt a vidéki villára is, túl forró lett a lába alatt a talaj.

– Rendben, küldje be – intett egy sóhajtás kíséretében.

A komornyik bólintott, majd elsietett, hogy bevezesse a mágusmestert. Szinte azonnal be is lépett, az Első Tacticus pedig hellyel és kávéval kínálta, amiket a mester hálás köszönetnyilvánítások közepette el is fogadott. Luther végigmérte, miközben a másik helyet foglalt vele szemben.

Ősz, idős mágus volt. Az eltelt tíz év rajta sem múlt el nyomtalanul. Egyetlen dolog nem változott csak vele kapcsolatban, ez pedig a mindig, mindent nyugtalanul pásztázó tekintete volt. Az a hűvös, kék pillantás feszültséggel telve járt ide-oda, mindig figyelt, mindig keresett valamit, mintha minden zugban csapdák várnák.