Három Lépés I. - A történelem határán

Egy kislépés

Másnap reggel Ward még jóval hajnalhasadás előtt ébresztette a többieket. Két oka volt erre. Egyrészt minél nagyobb távot akart megtenni a visszafelé útból, mielőtt ismét rájuk törne a fullasztó hőség. Másrészt mielőtt indultak volna, még arról is meg akart bizonyosodni, hogy a torony gond nélkül fog működni nélkülük is.

Felverte Harmadikat, és leküldte a gépterembe, hogy nézzen át mindent az utolsó csavarig. Ő természetesen zsörtölődve szállt be a liftbe. Teljességgel szándékosan bekapcsolva "felejtette" a rádióját, így tökéletesen lehetett hallani, hogy nem bánik kíméletesen a keze ügyébe akadó tárgyakkal. Mi tagadás, a kora reggeli parancsokat is utálta.

Loire nem tartott vele, mert nem volt kedve tolerálni a hajnalban meglehetősen nyűgös Harmadikat. Köszönte szépen, neki  nem hiányzott az a pokróc-modor. A mágia meg egyébként sem szokott elromlani. De legalább Espada jót derült azon, ahogy Harmadik dúlt-fúlt.

Ward volt az egyetlen, aki tudomást sem vett róluk, ő minden idegszálával az előttük álló útra koncentrált, és megint a térképet bújta. Az utolsó lépésig igyekezett megtervezni a visszautat. Aggódott. Idefele minden nehézség nélkül jöttek. Hiába állította Luther és a tacticusok, hogy Hegymély lakói meghaltak, és nincs kinek felmerészkedni a felszínre, nem hitt nekik.

A saját tapasztalatai mások voltak. Még gyerekkorából, mielőtt a komornyik eljött volna érte. Igaz, az a hegyek kontinens felőli oldalán volt, és nem is igazán a sziklák gyomrába vájva, de ott akkor is éltek. Nem mondta el soha senkinek. Luthernek sem. Mert maradtak még a hegyek túloldalán olyanok, akiket nem árulhatott el.

Emellett egyre inkább megerősödött benne a sejtelem, hogy valami egyszerűen csak nincs rendben. Minden gyanús és elmondhatatlanul bizarr volt, mióta erre az átkozott kontinensre tették a lábukat. Úgy érezte, egy lépéssel a történések mögött kullognak. Volt valami ebben a hegyi túrában is, ami nem hagyott neki nyugtot.

Még akkor is ezen kattogott az agya, mikor Harmadik végzett a gépek átvizsgálásával. Csak félig figyelt rá, amikor elé állt, hogy jelentse, minden rendben, és természetesen Simonnak egyáltalán nem tetszett, hogy inkább csak magának beszél.

– Szóval a turbinák és Generátorok tökéletesen működnek, az áramellátottság folyamatos, vagyis volt egy aprócska probléma. Szárnyas disznók hullahoppoznak a Generátorok tetején. Ha jobban belegondolok, nem is a víz, hanem a malacok hajtják a gépeket.

– Hogy mi van a gépekkel? – nézett fel a térképekből szórakozottan Ward.

Erre Harmadik nem tudott semmit felelni, mert sem Loire sem Espada nem bírta ki nevetés nélkül. A kacagásuk elnyomott volna minden szót, amit még mondani tervezett. Végül ő is engedett szétterülni képén egy elégedettségtől szélesre hízott vigyort. Ward zavartan pislogott, nem szerette, ha nem vele nevetnek, hanem rajta. Ma legalábbis egyáltalán nem.

– Elnézést, hadnagy – szabadkozott Harmadik, miközben küzdött, hogy a kuncogást visszanyelje –, de azt a borús arcot látva nem tudtam ellenállni egy kis tréfának.

– Semmi gond, katona – viszonozta az álhivatalos stílust Ward is – a bölcsek szerint pallérozza a jellemet, ha néha nevetnek az emberen.

– Ha ez így van – szólt közbe Espada – sűrűbben kellene ezt az erényt gyakorolnunk. Mármint a rajtad nevetést.

– De szerencsére, mint semmiből, ebből sem jó a mértéktelenség – zárta le a témát Ward, majd végignézett a csapaton. – Fél óra múlva indulunk. Ez neked is szólt, Loire!

Harmadik és Espada a lány felé fordultak, mintha csak parancsba kapták volna. Loire az egyik forgó széken ült a főmonitorral szemben, és a villogó képekre meredt. Nem lehetett tudni, hol jár, vagy mire gondol, arca kifejezéstelen volt. Döbbenetesnek tűnt, ahogy az iménti hangos nevetés után mindössze fél perc alatt egészen elveszett a gondolataiban. Azt mégis meghallotta, hogy Ward neki címzi a mondandóját, és bár feléjük sem fordult, de azét válaszolt.