Három Lépés I. - A történelem határán

Egy kislépés

Luther felfelé haladt a lépcsőn a lángok közt. A fokok tetején a komornyik várta fekete páncélzatban. Ettől az öltözéktől mintha legalább húsz évet fiatalodott volna. Olyan erőt sugárzott, amit bármelyik ereje teljében levő módosított sugárzott volna. A töpörödött öregség tovatűnt róla, most egyenesen óriásnak látszott. A zsoldosokkal együtt remek munkát végeztek, úgy lekötötték a palotaőröket, hogy senki sem vette észre, ahogy a Tacticus maga is fekete golyó- és mágiaálló öltözetében felsétált az emeletre az egyik cselédlépcsőn.

Aminek a tetején Félix várta, épp ahogy megbeszélték. A lenti szintekről és kintről még mindig elért hozzájuk a csatazaj, de nem foglalkoztak vele. A zsoldosok tudták a dolgukat, annyi pénzért, amit kaptak, kétszer ennyien is eljöttek volna meghalni. Korábban a tetőn át hatoltak be Félix vezetésével, módszeresen megtisztítottak minden termet, és összegyűjtöttek mindenkit az emeleti tanácsterembe, akivel Luther csak szót váltani vágyhatott.

Eredetileg kint, egy biztos helyen várakozott, csak azután lépett az épületbe, miután a komornyik rádión jelezte neki, hogy a számára kinézett cselédlépcsőt minden veszélytől megtisztították. Így most teljes nyugalommal lépdelt egyre feljebb, nem tartott tőle, hogy bárki megzavarja őket, amíg rendez egy régóta húzódó nézeteltérést. Ahogy felért a lépcsőn, a komornyik udvariasan köszöntötte.

– Már kezdtem attól tartani, hogy nem ér ide időben, uram. Pedig mindannyian összegyűltek.

– Sosem várakoztatnék meg ilyen fontos embereket – vigyorgott kedélyesen az öregre. – Látja, mondtam én, hogy azzal a listával gond nélkül meg tudja majd szervezni ezt az összejövetelt.

– Igen, uram, megmondta. De szeretném előre is elnézését kérni a felfordulásért. De a vendégek nem nyílt módja panaszkodtak. És mivel nem voltam elégedett a modorukkal beszélni sem lesz.

– Gondolom, remek munkát végzett, mint mindig.

A komornyik erre nem mondott mást, csak elvezette gazdáját a tanácsteremig, a falakat rágó lángokkal egyikük sem törődött. Majd előzékenyen kinyitotta a teremajtót Luthernek, őt pedig ahogy belépett, teljes megelégedéssel töltötte el a látvány, ami fogadta. Az asztal körül körben a pátriárkák ültek, mind a tizenhárman megkötözve, szájuk betömve. Az asztalfőn a XXIII. Pátriárka Őméltósága foglalt helyet, a vezetőjük, az egyetlen, akinek száma van a tizenháromból.

Luther az asztalon észrevett egy halom fényképet is. Kézbevette a kupacot, majd a „vendégeivel" mit sem törődve lapozgatni kezdte a fényképeket. Amíg ezzel foglalkozott, tudomást sem vett a hálóruhában, megkötözve feszengő pátriárkákról. Ő adott utasítást rá, hogy az ágyukból rángassák ki mindet, hogy minél megalázóbb legyen számukra a helyzet.

– Ahogy kívánta, uram – adott azért az illendőség kedvéért magyarázatot Félix –, mindannyian eleget tettek az invitálásnak. Illetve, amíg vártunk Önre, azt is megosztották velem, hogy kik azok a Tacticusi Tanácsból, akik az ő utasításukra meghamisították a terveit. Az ő fényképeiket hagytam az asztalon.

Luther még egyszer végignézte a képeket, nem mintha elsőre nem jegyezte volna meg őket. Csak olyan tacticusok és tacticák voltak köztük, akikről ő maga is legalább sejtette, hogy a Pátriárkák emberei. De még most is meglepte, hogy annyira menthetetlenül ostobák, hogy ellene mertek fordulni. Aztán tekintetét végigfuttatta az egybegyűlteken. Nézte pár pillanatig a díszes kompániát, és olthatatlan gyűlöletet érzett. Nem azért jött el idáig, hogy most enyhüljön meg.

Odalépett a XXIII. Pátriárka mellé, kissé hátrébb húzta a székét, és felült vele szemben az asztalra. Meredt rá egy pár pillanatig, próbálta megérteni, mit érez még. De csak üres volt a gyűlöleten túl. Az tudta volna valamennyi érzéssel eltölteni, ha a mágus cinkosa is mellette ült volna megkötözve és jól összeverve. De róla nem tudtak semmit, még ez a szerencsétlen sem.