A Jóslat

40 Elveszve

Hiába gondolkoztam, nem jutottak eszembe azok a dolgok, amiket a falba véstem. A sok kínzás, amit átéltem, félelmet ébresztett bennem. Meg sem mertem szólalni, akár hányszor be jöttek értem, reszketve a sarokba húzódtam, mivel sosem tudtam, mit akarnak velem tenni. A legfájdalmasabb dolog, amit velem tettek, az az volt, amikor a tűt próbálták át szúrni a bőrömön, viszont ez sosem sikerült nekik, nem tudtam, hogy miért, hiszen az emlékeimet el vették és ők sem jöttek rá, mi okozza ezt. A fejem iszonyatosan fájt, szinte kibírhatatlan volt.
- Ez idővel jobb lesz. -rémülten néztem fel a férfira, észre sem vettem, hogy be jött a kis szobába. Nagyot nyeltem, nem szólaltam meg, hiszen ennek értelmét sem láttam. Könnyezve néztem rá, be hoztak neki egy széket, melyre leült, lábát át vetette a másikon és nézett rám.
- Látom a szemeidben a félelmet. -állapította meg. - Igazán jó, de azt szeretném, ha nem félnél tőlem. -mondta. Be jött a fém kezű férfi, még inkább meg rémültem és a sarokba húzódtam. Emlékszem arra, hogy mennyire erőszakos volt velem, ha nem tettem, amit mondott, meg vert, vagy ki csavarta a karomat, a vállam számtalanszor kiugrott. Hiába kezdtem gondolkozni a szökésen, hiszen esélytelen volt, mindig szobroztak a cella előtt. Felém jött, elkapta a karomat és fel rántott. 
- Óvatosan, többször nem hunyok fölötte szemet! -morogta a férfi. 
LE szíjaztak a székbe, tudtam, mi következik és ezt már nagyon nem akartam, próbáltam küzdeni ellenük, mire mindenkin villámok söpörtek végig és a szoba túlsó felébe hajította őket. Mivel le voltam szíjazva, így nem nagyon tudtam mozogni. 
- Mi a fészkes fene volt ez?! -hajolt fölém a férfi, választ nem tudtam adni neki, hiszen semmire sem emlékeztem és ez az ő hibája volt. Meg jelent még valaki, aki a számba helyezte a védőt, fejemet pedig le fogta. Próbáltam ki szabadítani a fejemet, de nem tudtam, nem engedte. A fájdalom szinte belepte az egész fejemet, meg feszültem. Üvölteni akartam, ki szabadulni innen. A fájdalom le bénította a meg feszült testemet, a kábulat vette át a helyét, ki pislogtam a könnyeimet, melyek helyet újabbak jöttek. Teljesen elkábultam, a számból ki vették a védőt, majd valaki a kezébe emelt és egy másik helységbe vitt.
- Be hatolsz az Industries rendszerbe, mert ha nem, veled is végzek. -felelte a férfi, és mint ki derült, Alexander volt a becses neve.

Kábán ültem a földön, hátamat a falnak vetve. A fejem teljesen fájt, könnyeim folyamatosan folytak végig az arcomon. A férfi meg fogta a kezemet és egy poharat nyomott bele,Nem voltam teljesen magamnál, így tartani sem tudtam a poharat.
- Próbálj meg nem kötődni az emlékeidhez! -felelte morogva. Lassan álltam fel, végig figyeltek mind a ketten, a géphez mentem, leültem és elkezdtem a kódot befejezni, amire kért, bár már fogalmam sem volt arról, hogy mi ez és mire kért. Ez után ugyan oda vissza ültem, majd pedig el is feküdtem.
- Rossz állapotban van. -mondta a férfi, aki fegyvert szorongatott.
- Igen, látom. Nincs semmi nálam, amivel helyre tudnám hozni! -mondta, majd bele rúgott az asztalba. A porba kezdtem rajzolni, semmire sem tudtam figyelni, egyszerűen képtelen voltam rá. Lassan le hunytam a szemeimet, megpróbáltam aludni, de nem sikerült, a fejfájásom kibírhatatlan volt. Lassan néztem körbe, egyedül voltam a helységben, fel ültem. Furcsa érzés lett úrrá rajtam, éreztem egy másik személyt, ami meglepett. Nagyot nyeltem és bebújtam az asztal alá. Lövések hangzottak fel. A fülemre tapasztottam a kezemet, szorosan le hunytam a szemeimet.
- Morgan! -rontott be valaki, nem mertem meg mozdulni, tudta a nevemet és ez meg rémisztett.
- Nincs itt. -mondta még valaki.
- Láttam, hogy itt van! -mondta egy másik. Nagyot nyeltem, majd ki néztem az asztal fölött. Vissza húztam a fejemet, majd mászva próbáltam távolabb kerülni.
- Morgan! -magam mögé néztem, a férfi felém sietett, én pedig próbáltam távolabb kerülni tőle és a falnak simultam, rémülten néztem fel rá.
- Életem, nincs semmi baj! -guggolt le elém óvatosan. Átöleltem a lábaimat, ő pedig felém nyújtotta a kezét. - Morgan. -suttogta a nevemet. A másik férfira néztem, aki pajzsot tartott a kezei között.
- Mi történt vele? -kérdezte és ő is közelebb jött.
- Sokk terápia. -felelte egy harmadik.
- Morgan, az apád vagyok. -felelte a férfi, rá néztem, könnyei végig folytak az arcán, kezét továbbra is ki nyújtva tartotta. Meg láttam a fém kezű férfit, rémületemben össze húztam magam és le hunytam a szememet.
- Én elkapom, vidd a lányodat! -mondta.
- Morgan, életem, haza viszlek! -ismét rá néztem, remegő kezekkel fogtam meg a kezét. Egyből felhúzott, majd belém karolt és sebesen ki vezetett.
A napfény bántotta a szemeimet, így hunyorogtam, végig fogtam apám kezét, féltem elengedni, féltem, hogy vissza visznek.
Le parkolt egy ház előtt, csendben néztem végig a hatalmas házon, melyhez ugyan ekkora udvar tartozott. Csendben mentem apám mögött, nagyon féltem, hogy mi fog történni velem. Lassan vezetett be a terasz ajtón, a nappaliban rengetek bekeretezett kép volt kint rólam, családi fotók, elegáns képekkel együtt. Egy kutyus szaladt hozzám, farok csóválva.
- Ő Luna, tavaly kaptad. -felelte apa. Le guggoltam hozzá és meg is simítottam.
- Tony! -futott fel egy nő, mögötte egy férfi, sötét ruhákba öltözve, haja a válláig ért.
- Álljatok meg! -mondta. Mind a ketten értetlenül néztek apára, lassan álltam fel és nagyot nyeltem.
- Miért? -kérdezte.
- Morgan senkire és semmire sem emlékszik. -felelte. Mind a ketten fájdalmasan néztek rám, anyám a kezét a szája elé emelte. Csak néztem árjuk, könnyeim végig folytak az arcomon.
- Segítünk neki, hogy vissza kapja az emlékeit, de lehet, hogy csak idő kérdése. -felelte apa.
- Nem talál ránk, ugye? -kérdeztem félve. Apa rám nézett.
- Nem, nem fognak ide jönni! -ígérte meg és két keze közé fogta az arcomat. - Biztonságban vagy! -mondta és szorosan magához ölelt. Viszonoztam az ölelését.
Loki végig itt volt mellettem, szinte nem hagyott magamra, amiért nagyon hálás voltam. Anya és apa is ránk néztek néha, Loki pedig hosszadalmasan mesélt rólunk, majd szóba hozta a barátaimat is.
- Loki, itt maradsz velem? -kérdeztem halkan.
- Nem gondoltad, hogy itt hagylak, ugye? -kérdezte.
- Őszintén szólva nem tudom, hogy mit kellene gondolnom. -suttogtam és le néztem a kezeimre.
- Hé, mi mind itt vagyunk neked! -mondta, meg fogta a kezeimet. Az érintésére valami meg magyarázhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Rá néztem, emlékek villantak be kettőnkről, a fejemhez kaptam, ami nagyon sajogni kezdett.
- Morgan, mi a baj? -kérdezte aggodalmasan.
- Kezdenek az emlékeim vissza térni, villanásokkal. -feleltem.
- Pepper, Tony! -kiáltott. A fejfájásom kibírhatatlan volt, rosszabb, mint a fogságomban.
- Mi történt? -kérdezte apa.
- Kezdenek vissza térni az emlékei! -mondta Loki. Könnyeim végig folytak az arcomon.
- Nagyon fáj a fejem! -mondtam remegő hangon.
- Hozok fájdalom csillapítót! -mondta anya.
Ahogy a fájdalom csillapítót be vettem, a fej fájásom nagyon lassan kezdett abba maradni.
- Mire emlékszel? -kérdezte apa. Lassan néztem rá.
- Arra, hogy meg kaptam Lunát, akkor voltam Lokitól eltiltva. -suttogtam. Apa elmosolyodott, meg fogta a kezemet és meg puszilta.
- Nos, egy szem lányom van, nem sajátíthat ki. -felelte apa vállat vonva, mire anya halkan nevetni kezdett.
- Próbálj meg aludni, a fej fájásod bármikor vissza térhet és eléggé ki merültnek nézel ki. -mondta anya, aprót bólintottam.