A Jóslat

44. Átlagos ember

Le mondtam azon javamról, hogy enyém legyen Asgard, mit Loki döbbenten fogadott, hiszen én ezt nem akartam, Odin pedig tett róla, hogy új fent halandó életem élhessem egészen addig, míg Lokival egybe nem kötjük életünket. Nem nagyon tetszett neki ez az egész és sehogy sem hagyta, hogy megbékítsem. Teljesen olyan volt, mint egy kis gyerek, nem beszélt velem, nem jött le hozzám, szinte már több hete ennek az egésznek és belül ez már kezdett fel emészteni. Talán csináljak valami ostobaságot, hogy végre érdeklődjön felőlem? Nem, ez ostobaság, nem akarom szándékosan felkelteni a figyelmét arra, hogy vagyok neki. Le tettem a fejem a padra. 
- Na, miért vagyunk ennyire depressziósak? -feküdt rám Bella. 
- Loki hetek óta szarik a fejemre és ez már rosszul esik. -suttogtam. 
- Jaj te lány! -karolta át a derekamat. - Biztos vagyok benne, hogy előbb utóbb le jön hozzád! -mondta. 
- Legyen igazad! -suttogtam. 
Bella és Vick társaságában a könyvtárba mentem, hogy neki álljuk közösen a zárt helyinek, amivel még semmire sem voltunk. Rengetek könyv volt előttünk. 
- Be fogok golyózni! -sóhajtottam fel, hátra döntöttem a fejemet és le csúsztam a széken. 
- Nem, nem fogsz! Neked már meg van a bevezetés, de én még sehol se tartok! -morogta. 
- Kit kaptál? -kérdeztem tőle. 
- A Romanov Cár családot, akikről aligha lehet írni, hiszen megölték őket! -akadt ki. - Minimum három oldal. -nyöszörgött. Lövés hangaj hasított a könyvtár csendjébe, össze rezzentem és az ajtó felé néztem. 
- Ez mi a franc volt? -kérdezte Vick. 
- Nem tudom. -mondtam rémülten. Mr. Robinson ki nézett az ajtón, majd gyorsan be is húzta a fejét. 
- Lányok a polcok mögé! -mondta a tanár, majd be zárta az ajtót és egy asztalt is oda húzott elé. Fel álltam és be szaladtam a polcok közé és le kuporodtam a földre, ahogy a lányok is tették. 
- Mi folyik itt? -kérdezte Bella. 
- Az egyik srácnak, akiről senki sem hitte, hogy ilyet tesz. Sokan piszkálták. -felelte a tanár. Ismét lövés hallatszott. A lövésre össze rezzentem, majd a zsebembe nyúltam a telefonomért, ami nem volt. Kétségbe esetten tapogattam végig a zsebeimet, majd ahogy az asztal felé néztem, láttam, hogy ott van a telefonom. A szívem őrült tempóban dobogott, ahogy néztem a telefonomat és próbáltam felmérni a távolságot, ami valljuk be, a halálomat okozná, ha netán erre is jönne a srác. 
- Eszedbe se jusson! -tette kezeit a vállamra Mr. Robinson. - Én felelek értetek, épségben ki fogtok jutni innen, amíg itt vagyok! -felelte. Könnyezve néztem rá, be haraptam az ajkam, nagyon meg voltam rémülve most, hogy már csak halandó vagyok, nem pedig halhatatlan. 
- Eltorlaszolták a könyvtár ajtaját, hogy jutunk be? -tette fel valaki a kérdést. 
- Be rúgjuk, hárman vagyunk, egy tetves asztal nem fog ki rajtunk. -morogta még valaki. Tehát nem egyedül van, remegve húztam magam össze. Még a páncélhívója sem volt nálam, fejemet a térdemre hajtottam. A tanár meg fogta a karomat, rá kaptam a tekintetemet. A fejével jelzett, hogy kövessük, csendben másztunk utána. 
- Vannak itt, itt vannak a cuccaik és lám, a kicsi Stark lány is itt van, ez egyre jobb! -mondta röhögve. Rémes sikoly hasított a levegőbe, majd ezt követte kettő lövés. Szorosan le hunytam a szemeimet. A tanár fel állt, majd le nézett ránk. 
- Amint jelt adok, ti ki szaladtok az ajtón, nincs messze! -suttogta, mi pedig bólintottunk. Figyeltük a tanár kezét, aki lassan a levegőbe emelte, majd intett, hogy szaladhatunk. Nagy levegőt vettem, majd az ajtó felé kezdtem szaladni, közben fel kaptam a telefonomat az asztalról és a folyosóra szaladtam. Vick és Bella a mosdók felé vették az irányt, követtem a példájukat, majd be zárkóztam egy fülkébe és fel álltam a wcre. Remegő kezekkel kerestem ki apát a név listából és egyből fel is hívtam. Egyből kicsengett a telefon. 
- Gyerünk, apa, vedd fel! -mondtam már sírva, nagyon meg voltam rémülve. Hallottam, hogy nyílik a mosdó ajtaja, egyből ki nyomtam a hívás kezdeményezést és le némítottam a telefonomat. Be fogtam a számat, a telefonomat zsebre tettem. 
- Itt nincsenek, már voltam itt. -mondta valaki, nem ismertem mindenkit a suliban, így nem tudtam a nevét a srácoknak sem.
- Hova lett akkor az a három kis lotyó? -kérdezte. 
- Biztos valamelyik terembe bújtak el. -mondta. Ajtó csukódást hallottam, viszont még nem mertem ki menni, így lassan fel egyenesedtem a wc tetején és lassan ki lestem. Tényleg ki mentek, lassan jöttem ki a fülkéből, akár csak Bella és Vick. 
- Sikerült elérned valakit? -kérdezte remegve Bella. Elő vettem a telefonomat, még egyszer fel hívtam apát.
- Életem, nem a legjobbkor hívsz! -szólt bele apa. 
- Apa, lövöldözés van a suliban, két diák támadt ránk! -mondtam sírva. 
- Mi van?! -szólt bele apa rémülten. 
- Apa...
- Lám, lám! -a hátam mögé rejtettem a telefonomat és néztem a srácra, aki épp újra töltötte a fegyverét. 
- Mi a helyzet, lányok? -kérdezte, majd élesítette a fegyvert és Bellára szegezte. 
- Nem kell ezt tenned! -szólalt meg Vick sírva.
- De igen, és tudod miért? -kérdezte és fel váltva nézett ránk. 
- Nem. -suttogta Vick zokogva.
- Mert kibaszottul meg érdemlitek! -üvöltötte el magát, majd rá célzott Bellára, oda szaladtam és fel felé löktem a fegyvert a kezében, így egy csövet talált el, amiből szivárogni kezdett a víz. A fülem sípolt a lövés hangjától, kezeimet erősen a fülemre tapasztottam. Bella és Beth elkapták a kezemet és szaladni kezdtünk, a folyosón szét váltunk. Be léptem a takarító szertárba, remegő kezekkel zártam be és torlaszoltam el az ajtót. Nagyobb ajtó csapódást hallottam, a szívem örült tempóban dobogott, kegyetlenül féltem, azt sem tudtam, hogy apa ide jön-e vagy sem. Könnyezve ültem le a földre, teljesen össze húztam magam, sírva öleltem át a lábaimat. A telefonomat a mosdóban el is ejtettem, így apa sehogy sem tud elérni. 
- Morgan! -hallottam meg Loki hangját. Rémülten néztem az ajtót, térdre küzdöttem magam, el vettem az ajtó elől a torlaszt, ki zártam, majd résnyire ki nyitottam és ki néztem rajta. Láttam, hogy Loki egyik teremből a másikba szalad. 
- Itt vagyok! -kiáltottam és egyből ki másztam, majd fel álltam és felé kezdtem szaladni. Ki tárta felém a karjait, én pedig sírva öleltem át a derekát. 
- Semmi baj! -szorított magához. - Itt vagyok, a zsaruk pedig már az épületben vannak! -mondta. Két keze közé fogta az arcomat. Bele néztem a szemeibe, annyira örültem annak, hogy itt van! Ismét magához szorított, szinte elvesztem az ölelő karjaiban. 
Lokival elindultunk a kijárat felé, apa és anya is ott vártak, megkönnyebbültek az, hogy nem sérültem meg. Apa szorosan magához ölelt, akár csak anya. 
- Semmi baj, életem! -suttogta apa. Hevesen kezdtem bólogatni, bele temettem az arcomat a mellkasába, még mindig sírtam és ezt nem bírtam abba hagyni.