A Jóslat

01 A jóslat

Tony Stark leányaként nem olyan egyszerű az életem, mint mások hinnék. Ugyan arra az egyetemre jártam, mint ő,így a tanárok között akadtak olyanok kik ismertek, mivel tanították apát, aki eléggé nagy nyomot hagyott maga után. Másodéves tanulóként jól teljesítettem, és volt, hogy még apánál is jobban, ami figyelemre és egyben dicséretre méltó volt, legalább is a tanárok szerint.
Reggel Leilával mentünk az első óránkra, néhányan csatlakoztak hozzánk, és együtt mentünk a terem felé.
- Nocsak, nocsak, a híres Tony Stark lánya. Látom hoztad a kis csatlósodat! -nézett Amanda gúnyosan Leilára, aki felvonta a szemöldökét.
- Nekem ő a barátnőm, nem úgy, mint neked a nyavalyás kis talpnyalóid. -feleltem gúnyosan mosolyogva, mire meglepetten nézett rám azért, mert vissza mertem szólni neki.
- Tudd, hol a helyed! -rivallt rám.
- Én tudom, csak te nem vagy tisztában vele. -mondtam mosolyogva, majd tovább indultunk és a teremben szokás szerint leghátul foglaltunk helyet, ugyanis nálunk ez már be vett szokássá alakult.
- Ma is tuti unatkozni fogunk. -suttogta Leila.
- Igen, szokás szerint. -feleltem halkan és elő vettem a táblagépemet, majd a közösségi hálót kezdtem lapozni unalmamban. Elmosódtak a szavak a a gépen, és a fejem is sajogni kezdett. Fájdalmat éreztem a mellkasomban, amit nem tudtam mire vélni, így lassan felemeltem a kezem, mire a professzor meglepetten nézett rám.
- Tessék, Morgan! -mondta és ekkor minden szem rám szegeződött.
- Elnézést, de elhagyhatnám az órát? Nagyon rosszul érzem magam. -mondtam fájdalmasan, mire a professzor aggodalmasan nézett rám.
- Természetesen! Nem kell kísérő? -kérdezte.
- Nem szükséges, köszönöm! -mondtam rekedten és össze szedtem a cuccaimat, majd le sétáltam az ajtóhoz.
Vissza indultam a szobám felé eléggé esetlenül, viszont muszáj volt megállnom, ugyanis nem bírtam levegőt venni, a fájdalmam egyre erősebb lett.
- Hé, Morgan mi a baj? -jött oda hozzám a biológia tanár és mire válaszolhattam volna neki, eszméletemet vesztettem.
A biológia teremben tértem magamhoz, egy műtő asztalon feküdtem, ijedten ültem fel és körül néztem.
- Neked aludnod kellene! -mondta a biosz tanár és már nyúlt is a fecskendő után. Rémülten másztam le az asztalról, így az most kettőnk között volt.
- Mit akar tőlem? -kérdeztem rémülten. Idegesen nézett rám, nem felelt, majd megkerülte az asztalt, így fogtam az első tárgyat, amit a kezem ügyébe került és megütöttem vele, melytől fájdalmasan kiáltott fel és térdre ereszkedett. Vissza szaladtam a szobába, már éjszaka volt. Szó szerint be rontottam a szobába, ahol Leila nézett rám rémülten.
- Morgan, te nem otthon vagy? -kérdezte, de nem feleltem neki, mivel a telefonomat kerestem, ami nem volt sehol. Könnyezve hajigáltam a cuccaimat a földre.
- Morgan, mi a baj? -kérdezte.
- Nincs meg a telefonom! Fel kell hívnom apát! -mondta már sírva. - Jarvis! -szólítottam meg a mesterséges intelligenciát, aki azonnal válaszolt.
- Morgan, miben segíthetek? -kérdezte.
- Hívd apát, kérlek! -mondtam sírva és az ajtóhoz mentem, hogy bezárjam, ugyanis féltem, hogy a tanár, vagy nem tudom mi, utánam jön és vissza visz!
- Szia, törpe, minden rendben? Elég későn hívsz. -mondta apa álmosan.
- Apa, kérlek gyere értem, nem akarok itt maradni, a biosz teremben tértem magamhoz és egy műtőasztalon feküdtem. -zokogtam, többet nem tudtam mondani.
- Morgan, nyugodj meg és mond el, hogy mi történt! -kérte, hallottam, hogy öltözni kezd. Leila rémülten nézett rám és magához ölelt, amiért nagyon hálás voltam, így viszonoztam azt.
- Kísérletezett rajtam, vagy nem tudom mit csinált, de ma délelőtt rosszul lettem, vissza indultam a szobába, de utána már nem emlékszem semmire sem! -zokogtam Leila vállába, aki egyre szorosabban ölelt magához.
- Figyelj, úton vagyunk, van ott veled valaki? -kérdezte.
- Igen uram, a szobatársa vagyok, Leila. -szólalt meg.
- Zárjátok be az ajtót, senkit ne engedjetek be! -mondta apa, majd a vonal megszakadt.
- Jézus Morgan, azt hittem, hogy haza mentél! -mondta és el engedett, egyből csomagolni kezdtem, amiben segített.
- Igen, ez volt a terv, de szobáig sem jutottam. -mondtam szipogva, mindent cuccomat összecsomagoltuk. Nagyon féltem, nem gondoltam volna, hogy egy tanár erre képes. Csendben ültünk az ágyon és vártunk apára, remélem minél előbb ide ér. A kopogásra mind összerezzentünk, és az ajtóra néztünk.
- Ki az? -kiáltott Leila.
- Én vagyok az! -szólalt meg apa, egyből kinyitottam az ajtót, és átöleltem őt sírva. Szorosan fonta körém a karjait és nem engedett el.
- Nyugalom, tücsök, itt vagyok és haza viszlek innen! -mondta és be jött velem a szobába, segített le vinni a cuccaimat a kocsihoz. A kocsinál ott volt Natasha és Steve.
- Vigyázzatok rá, én vissza megyek és felverem az egész tanári kart! -mondta apa, ahogy a kocsiba tette a cuccaimat.
- Gyere, szállj be, nem lesz semmi baj! -mondta Natasha. Beültem hátra, Natasha pedig mellém. Nem szóltam semmit sem, nagyon haza akartam már menni, ott legalább biztonságban vagyok. Pár perccel később apa jelent meg a kivilágított egyetem ajtajában, sebesen jött a kocsi felé és közben valakivel telefonált, mérgesnek tűnt.

Másnap reggel le mentem a partra sétálni, egyedül szerettem volna lenni, bármennyire is akar anya velem lenni, most jobb, ha kicsit magam vagyok és rendezem a gondolataimat is. Jó érzés volt, ahogy a hideg víz hozzáért csupasz lábaimhoz, nagyon szerettem itt lent lenni, mindig is úgy éreztem, hogy itt senki sem bánthat, hiszen itt van anya és apa, akik mindentől megvédenek, és sosem hagyják, hogy bajom essen. De jelen helyzetben ez nem így volt és ezért biztos voltam abban, hogy magát hibáztatta, azt hitte, jó helyre kerülök, ami egy ideig így is történt, aztán megtörtént a baj egy olyan helyen, ahol nagyon nem szabadott volna semminek sem történnie, csak a lediplomázásomnak, semmi másnak. Hírtelen borús lett az ég, majd a tenger felett hatalmas villámok jelentek meg. Gyönyötű volt a látvány, mi elém tárult. A villám hírtelen csapott le mellém, védtem az arcomat, majd odébb is mentem onnan. Vissza néztem a villám helyére és egy férfi áltt a helyén. Rémülten néztem fel rá, majd ahogy sikerült végre észbe kapnom, szaladtam a házunk felé.
- Apa! -kiáltottam, tudtam, hogy meg fogja hallani, hiszen a terasz ajtaja nyitva volt, ő pedig épp a nappaliban volt anyával. Erős kéz ölelte át a derekamat, majd azt vettem észre, hogy eltűnt a talaj a lábaim alól, melytől felsikoltottam.
- Engedj el! -üvöltöttem és ütöttem a kezét, ahol csak értem, de szorítása nem hagyott alább, mereven tartott. A házunk felé néztem, apa repült felénk és el is találta elrablómat és ennek köszönhetően a sziklák felé repültük, le szedtem magamról a kezét és most már egyedül zuhantam a tenger felé. Apa elkapta a kezemet.
- Nem esett bajod? -kérdezte, ahogy földet értünk.
- Ne..nem, jól vagyok! -nagyot nyeltem.
- Hozzám ne érj még egyszer! -mondta az idegen, ahogy előkerült. Mérgesen nézett apára.
- Akkor ne érj és ne vidd el a lányomat! -felelte apa
- Fogalmad sincs, mivel állsz szemben! -mondta az idegen. Apa mögé bújtam, remegtem, fogalmam sem volt arról, hogy mit akar tőlem.
- Öm... a Shakespear összessel? -kérdezte apa, az idegen egyre csúnyábban nézett rá. - Jó anyád tudja, hogy ruháit viseled? -lépdelt felé apa és kezét felemelve mutatott rá.
- Ez túl mutat rajtad, fémember. A leány sorsa meg van pecsételve. -felelte a férfi.
- A lányom sorsa a saját kezében van, nincs megpecsételve és ha még egyszer hozzá mersz érni, megjárod! -mondta apa, mire a férfi elkezdte pörgetni a kezében a kalapácsszerű valamit, ami villámokat idézett és apára célzott, aki a fának röpült. Ijedten néztem apa felé.
- Apa! -kiáltottam. Nem jött válasz. Az idegen felé néztem, aki felém sétált. Ekkor apa támadt rá, egymást célozták, végül apának sikerült legyűrnie a férfit, majd felém repült, felkapott és egyenesen haza szállt velem.

Egy újabb történet, ami remélem el fogja nyerni a tetszéseteket és ezt is ugyan úgy fogjátok szeretni, mint a többit. Ha tetszett, hagyj magad után nyomot!