Deanne | Lando Norris ff. |

• VI. Fejezet •

Deanne Holmes
2009. Március

Landonak sikerült rávennie apát, hogy menjünk el gokartozni. Még mindig nem értem, hogyan, de sikerült és ez a lényeg. Szinte ki tudtam volna ugrani a bőrömből a puszta tudattól, hogy végre gokartozhatok.

- Olyan leszek, mint Kimi! - lelkesedtem apának miközben a gokart pálya felé sétáltunk, ahol Lando és az ő apukája már vártak ránk.
- Még szép, hogy olyan leszel, sőt, jobb is! - bíztatott. Az arcára vidám mosoly ült ki, de a hangjában mégis csengett egy kis aggodalom.
- Jobb mint a Jégember? Azt azért nem hinném! - mondtam nevetve, ahogy barátom irányába galoppoztam, magam után vonszolva ezzel aput.
- Hát pedig én tudom, hogy úgy lesz! - mondta és megszorította a kezemet. Hogy ezt most az én vagy inkább a saját bíztatása miatt tette-e, azt nem tudom.

- Jó napot, Mr. Holmes! Szia, Anne! - köszönt ránk Lando egy hatalmas mosollyal az arcán amint megpillantott minket. Eközben az apukáink kezet fogtak egymással.
- Kérdezhetek valamit, Mr. Holmes? - lépett közelebb apukámhoz barátom, majd egy sunyi mosollyal pillantott fel rá.
- Lando! - szóltam rá, mivel tudtam, mit szeretne megtudni, eleinte ezzel zaklatott engem is.
- Nyugodtan kérdezz bármit. - fordult felé apa egy lágy, bíztató mosollyal az arcán.
- A maga keresztneve véletlenül nem Sherlock? - kérdezte vidáman, majd küldött felém egy apró pillantást jelezvén, hogy még csak esélyem se volt megakadályozni.

Lando váltig állítja, hogy az apukám nem más, mint a híres neves nyomozó, Sherlock Holmes.
- Jaj, apa, ne is foglalkozz vele, mindig ezt csinálja. - szólaltam meg legyintve egyet a levegőben, de apa már válaszra nyitotta a száját.
- Nem, sajnos nem vagyok Sherlock, habár néha nem bánnám! - nevette el magát és ezt már Lando édesapja sem tudta elengedni mosoly nélkül.
- Kár! - mindössze ennyit felelt barátom, majd megragadta a kezem és elkezdett az épület felé vonszolni.

- Mondtam, hogy apu nem Sherlock. - lépkedtem sietősen a fiú mögött, aki a kijelentésemre megvonta a vállát.
- Az ő szájából szerettem volna hallani. - pillantott vissza - De ne aggódj, Anne, ezzel még nem zártuk le ezt a témát! - mosolyodott el komiszul.
- De hát, most hallottad, hogy nem úgy hívják. Henry a neve, nem Sherlock! - nevettem el magam miközben próbáltam tartani a tempót a rohanó barátommal.
- Az egy dolog. - legyintett szabad kezével - Szerinted elárulná, ha tényleg ő lenne Sherlock? Ha én lennék olyan zseni, én nem kötném mindenki orrára, hogy: Nézzétek én okosabb vagyok, mint ti! Lehet, csak titkolja apukád, ki is ő valójában! - próbálta elhitetni velem az igazát, nem túl nagy sikerrel, de igazán viccesnek találtam a feltevését. Győzködésére én mindössze csak nevetni tudtam. - Ezen most mi volt olyan vicces? - vonta fel szemöldökét sértődötten, viszont a mosoly, amit olyan nagyon próbált visszafojtani, az ellenkezőjéről tanúsított.
- Semmi! - dőlt elő belőlem egy újabb kacaj, mire már a kezemet szorongató fiú sem tudta tovább magában tartani valódi érzelmeit.

Nevetve vezetett be az épületbe is, ahol azonnal elkezdte a sisakokat fürkészni, majd egyesével levette őket a polcokról és mindet hozzám próbálta, hogy megtalálhassa a megfelelő méretet.

- Max hogy-hogy nem jött végül? - érdeklődtem, ahogy lekapott egy rossz méretet a fejemről.  Eredetileg úgy beszéltük meg a gokartozást, hogy hárman jövünk.
- Közbejött valami. - vont vállat, és újból a polchoz lépett, majd levette a sokadik darabot - De megígérte, hogy legközelebb jön és szét rúgja mindkettőnk fenekét! - fordult vissza hozzám egy vigyorral az arcán - Szó szerint ezt mondta, nem én találtam ki. - egyszerre nevettük el magunkat a fiúval.

- Segítsek megtalálni a megfelelő méretet? - lépett oda hozzánk vihorászás közben egy itt dolgozó férfi, majd küldött egy-egy kérdő pillantást felénk.
- Nem kell! - vágta rá röviden Lando, aztán pedig folytatta a próbálgatást.