Deanne | Lando Norris ff. |

• XVII. Fejezet •

Lando Norris
2010. Május

Már lassan több mint egy éve, hogy Anne ideköltözött, és be kell vallanom: ez az év volt talán az eddigi legeslegjobb. Anne lett az egyik legjobb barátom, persze Max mellett. Eleinte egy picit nehéz volt a beilleszkedése, ezt a gyász sem könnyítette meg, de aztán szépen lassan elkezdett feloldódni és megnyílni nekünk. Egyre több időt töltött velem és Max-szal. Csatlakozott hozzánk a gokartozásban, a futamokat is mindig együtt néztük ezentúl valamelyikünknél vasárnaponként, és az egész hétvégét együtt töltöttük, még együtt is tanultunk.

Anne egyszerűen csodálatos!

Bemutatta még a londoni barátnőjét, Olive-ot is, aki szerintem annyira nem kedvel se engem, se Maxot, de ha Anne azt szeretné, hogy jóban legyünk Olive-val, akkor én hajnaldó vagyok megtenni ezt a barátságunk érdekében.

- El fogod mondani neki valaha? - bökött oldalba Max a vonaton, amivel az osztály kirándulni megy a Warwick-kastélyba.
- Mit? És kinek? - néztem rá az ablak mellett ülő barátomra értetlenül.
- Neki! - biccentett a fejével Anne felé, aki mögöttünk ült egyedül.
- Ó... hogy arra gondolsz. - jöttem rá mire utalt barátom, mit kellene elmondanom neki. De az esélytelen! Szó sincs róla, hogy én eláruljam Annénak, hogy nekem ő... tetszik. Ha megmondanám neki akkor talán még ki is nevetne, vagy tönkre tenném a barátságunkat. Azt pedig egyáltalán nem szeretném!
- Nem fogom megmondani. - válaszoltam Maxnak határozottan. Pont annyira mondtam halkan, hogy csak ő hallhassa és a mögöttünk ülő, olvasó lány ne.
- Miért nem? - vágott döbbent arcot.
- Csak mert! - vágtam rá röviden.
- Jó, de most komolyan miért nem? - ismételte meg magát.
- Max, légy szíves! - néztem rá komolyan - Nem szeretném és kész. - tettem karba a kezem.
- Őszintén, mit veszíthetsz, ha megmondod neki? Én már elég régóta tudom, mit számít, ha ő is tudja? - próbált meggyőzni.

Max már hónapokkal ezelőtt rájött mi a helyzet, magától találta ki, én egy szóval se említettem neki semmit. Azt mondta, furán viselkedek már egy ideje és én nyilván azonnal tagadni kezdtem mindent, hogy "Már hogy lennék fura? Dehogy vagyok az! Mégis honnan veszed ezt?" így hát szinte azonnal sikerült leszűrnie, mi is az igazság.
- Ugye tisztában vagy azzal, hogy két teljesen különböző dolog, hogy te tudod és, hogy ha ő tudja? - néztem rá összezavarodva.
- Igen, tudom, de ez most nem számít.
- Már hogyne számítana? - néztem rá egy értetlen fejet vágva.

- Miről megy a sutyorgás? - szólalt meg hirtelen Anne a semmiből. Ijedtünkben Max-szal mind a ketten összerezzentünk és rémülten pillantottunk egymásra.
- Semmiről! Semmi fontosról! - vágtam rá azonnal lassan vörösödő fejjel, mire Anne arcán megjelent egy halvány mosoly. Csak nem hallotta, miről beszélünk Max-szal?
- Ó, semmiről? - görbült felfelé ajka - Akkor hova ez a hirtelen jött árnyalat az arcodon? - nézett rám és a mellettem ülő fiúra - Valamiről csak beszéltetek, másképp nem hallottam volna a sutyorgást. - mosolygott ránk a lány.
- Semmi! Csak hagyj már! - vágtam rá azonnal, talán gyorsabban a kelleténél, mivel szinte azonnal meg is bántam, hogy megszólaltam. Anne arcáról a kijelentésemre már egy csöppnyi mosoly se volt.
- Jó, bocsi. - jelentette ki és visszadőlt a saját ülésére, majd pedig az ablak felé fordult. Max összehúzta a szemöldökeit az imént történtekre, és egy elég morcos pillantást küldött felém.

- Inkább én kérek bocsánatot! - pattantam fel a helyemről és gyorsan átültem Anne mellé, aki az ablak felé volt fordulva - Nem akartam így reagálni!
- Ne kérj bocsánatot. - vonta meg a vállát - Ha nem akarod elmondani, akkor nem kell.
- Nem arról van szó, hogy nem akarom elmondani. - vágtam rá azonnal.
- Akkor meg miért reagáltál úgy ahogy? - fordult végre vissza hozzám.