Deanne | Lando Norris ff. |

• XXIII. Fejezet •

Deanne Holmes
2022. Június
Monaco

Lando talán mégis egészen jó orvos.

Újabb napokat töltöttünk együtt barátommal a monacói lakásában,  és ez idő alatt a fiú úgy gondoskodott rólam, mintha valójában orvos lenne. Ágynyugalmat rendelt el a részemre, egy tapodtat se engedett mozdulni sérült lábam miatt, nehogy mulasztanom kelljen a monacói nagydíjat. Nem volt olyan pillanat, hogy ne érdeklődött volna felőlem, folyton tudni szerette volna, hogy hogyan is érzem magam, vagy épp szükségem van-e valamire. Szinte már az őrangyalommá vált. Pár nap után az aggodalma azonban teljesen indokolatlanná vált, hiszen, ahogy azt ő már korábban is állította: a bokám egyáltalán nem tört el. Egy ágyban töltött nap után már szinte egy karcolást se lehetett felfedezni bokámon, még csak a bőröm se égett vörösben vagy épp lilán. Ennek ellenére Lando nem engedte, hogy hazautazzak a futam előtt, azt állította, hogy "orvosi kötelességeim nem engedik, hogy sérült állapotban magadra hagyjalak." Persze mindketten tudtuk, hogy semmi bajom nem volt, de mégse ellenkeztem. Elfogadtam a lehetőséget, hogy még több időt tölthessek a legjobb barátommal, sőt, féltő gondoskodása csak még jobban felélesztette bennem a vágyat, hogy valósítsuk meg a közös ház gondolatát, ha szükséges még a Monacoba költözéssel is meg tudok barátkozni. Csak Lando legyen a közelemben.

Hosszú napokon keresztül minden egyes pillanatban körülöttem nyüzsgött, legyen az épp az ápolásom vagy egészen egyszerűen a fiú unalma miatt.  A mai nap azonban valamiért más volt.

Reggel magányosan ébredtem. Persze ez az utóbbi napokban is hasonlóan volt, hisz nem egy ágyban aludtunk a fiúval, így nem tudtam a közelségére ébredni. A mai nap viszont nem csak  közelségének hiányára keltem, hanem a fiúnak a szó szoros értelmében csupán hűlt helye fogadott, ahogy álmosan az arcomat dörzsölve léptem ki az ideiglenes szobámból. Lando rendezett, szinte érintetlennek tűnő ágyának látványa fogadott miután tekintetem a fiú szobájára kúszott, ami pontosan az enyém előtt helyezkedik el. A takarója szépen, rendezettem visszaterítve az ágyra, a párnák tökéletesen elrendezve, mintha soha nem is aludt volna ott senki. 

Elhaladtam a konyha előtt. Abban reménykedtem, hogy a fiú szemei kipattantak reggel és álmosságát csupán főzéssel tudta leküzdeni, mint, ahogy azt az elmúlt napokban tette. Rengetegszer főzött nekem és igen meglepő, de a fiú kifejezetten ügyesen mozog a konyhában. Csalódva pillantottam meg, hogy Lando nincs és minden bizonnyal nem is járt még ma ebben a helységben.

Tovább lépdeltem a lakásban egészen a nappaliig, ahol értetlenül tekintettem körbe, ismét barátom után kutatva, de ahogy azt már korábban is felfedeztem, a fiú eltűnt a lakásból. Beljebb lépve a nappaliba, jobban körül tekintve feltűnt egy négyzetre hajtogatott papír darab, -- az asztal közepére helyezve -- aminek a tetején apró, gondosan formált gyöngybetűkkel a nevem állt, melyet a levél írója  rengeteg apró kis szívvel is kidíszített. Akaratlanul, de arcomra halvány mosoly formálódott. Gyors léptekkel indultam meg az asztalra helyezett üzenet felé, majd a fülem mögé simítottam fésületlen tincseimet és a földre térdepelve kezdtem kihajtogatni a levelet.

"Drága, egyetlen Anném,

ne aggódj az orvosi felügyelet ma sem marad el, mindössze akadt egy kis teendőm, mielőtt ismét gondozhatnálak. Várj, egyáltalán fáj még a lábad? Nem érdekes, ha fáj, ha nem fáj, nem változtat semmit a helyzeten. Pihenj míg hazaérek!

Ezernyi puszi a sérült bokádra!"

Arcomon a mosoly csak még hatalmasabbra nőtt a fiú sorai láttán, testemet pedig olyan érzés kerítette maga alá, amit korábban még egészen biztosan nem éreztem. Boldog voltam, pedig csupán pár apró sort hagyott maga után a fiú, de mégis leírhatatlan öröm árasztotta el egész testemet.  Jóérzettel helyeztem vissza az üzenetet az asztalra, majd nyúltam a mobilomért, hogy üzenni tudjak Landonak.