Deanne | Lando Norris ff. |

• XXVIII. Fejezet •

Deanne Holmes
2022. Július
Kanada

Kint hatalmas vihar tombolt, mindössze a szél süvítését lehetett hallani, ahogy megtöri a túlzott csendet, miközben társul az eső kellemes zajával, és a heves légzésünkkel. Az ágyamban feküdtünk.

Lando és én.

Talán ez a pillanat már rég nem baráti volt közöttünk, átalakult valamivé, ami jelentősen több és szenvedélyesebb szikrával rendelkezett kettőnk fölött. A kapcsolatunk már rég átalakult valami mássá. Valamivé, amitől én soha többé nem szeretnék megszabadulni, ha ez az érzés magamra hagy, olyan hatással lesz rám, mintha nem lehetnék önmagam ezentúl. Szükségem van rá.

Sötétszínű, nyári felsőm a szobám talaján hevert, amit csupán Lando fehér -- szintén földre vetett -- inge vont takarásba. Már rég megszabadítottuk egymást a pólóinktól, mindössze egy farmer rövidnadrág volt rajtam, Landon pedig egy, ami a térde fölé ért. Miközben a fiú felettem tornyosult kezeink összefonódtak, ahogy forró testünk egymáshoz feszült, majd apró csókokat kezdett lehelni nyakamra, amitől a hideg kezdett futkosni bőrömön. Ajkai minden egyes érintése különös hatással volt rám. Bőröm bizsergett, légzésem felhevült, melyet csupán a szívverésem sebessége volt képes legyőzni. Varázslatos volt.

Lehunytam szemeim és engedtem, hogy a legjobb barátom újból és újból magával ragadhasson egy másik világba.

- Szerelmem. - motyogta halkan. Éreztem, ahogy ajkai megrezegnek bőrömhöz tapadva. Ezen röpke szó kiejtése után lassan visszatért iménti tevékenységéhez, újabb csókokat hintett nyakamra majd elindult lejjebb, a kulcscsontom felé. Csupán másodpercekig időzött ott, majd ismét mozgásba lendült. Keresztül haladt a mellkasomon, csókot lehelve bőröm minden egyes pontjára. Kezeink elszakadtak egymástól, de nem örökké: ezentúl testemen vándorolt fel s alá, olyan kíváncsisággal, mintha még soha életében nem adódott volna erre alkalma és attól retteg, hogy ezután se tehet hasonlóan. A fiú érintésétől légzésem még hevesebb lett, lassan már természetellenes. Úgy éreztem, a puszta tapintásával begyógyít minden sebet rajtam, amit az évek során szereztem, legyen az látható, vagy éppen láthatatlan. A kezem eközben a fiú dús göndör hajába kúszott. Ajkaival elért egészen a hasamig, majd egy pillanatra megszakította, amit tesz és felpillantott. - El sem tudod képzelni, mennyire szerelmes vagyok beléd, Anne. - suttogta, szemeiben a vágy hevesen égő vörös lángjaival és újból édes csókokkal borította testemet.

A menyországban vagyok.

A fiú csupán a hasam legaljánál állt meg, és pillantott fel rám újból. Alig voltam képes nyitvatartani szemeimet, de így is feltűnt, mennyire összeborzoltam Lando haját, arca pedig zihált volt a hosszas csókolózás és vágyai visszatartása után. Talán, ha borzos haja közt szarvacskák lapulnának, úgy nézne ki, mint egy ördög.
- Szabad? - kérdezte szinte már remegő hangon, gyönyörű kék szemei színe már közel sem volt látható, vágyai égő árnyalata ellepett mindent.

Bólintottam.

- Szabad. - hunytam le újból szemeim - A tiéd vagyok, Lando.

Kint még mindig hatalmas vihar tombolt. Néhol egy-két faág hozzácsapódott az ablakomhoz, hatalmas zajt keltve ezzel. Teljes a sötétség a külvilágban, mintha egy sötét lepel hullott volna körénk. A külvilági káosz és a tomboló vihar mégsem tudta elrontani, vagy épp megsemmisíteni a bent zajló csodálatos eseményeket.

Csak mi ketten voltunk.

Lando és én.

Mintha kint a világ széthullóban lett volna, de mégsem törődtünk vele, hiszen mi ketten, együtt vagyunk, egymás karjai közt. Csak ez az, ami számít.