Deanne | Lando Norris ff. |

• XXXIII. Fejezet •

Lando Norris
2022. Augusztus
Spanyolország

Max megesküdött arra, hogy még a mai nap folyamán közli Annéval, hogy ő és Olive már jó ideje nem olyan kapcsolatban állnak egymással, mint korábban. Ők ketten már hónapok óta elvetették az egymás iránt érzett gyűlöletet, már nem a viszály és a harag tüze ég a szemükben, ha egymásra néznek, sokkal inkább a szerelemé, és a fiú megígérte, hogy mielőtt újabb hazugsággal teli napokat kellene a hátunk mögött tudnunk ő ás a barátnője végre elmondják szerelmemnek a kettejüket beárnyékoló titkolózást. Max ígéretet tett. 

Mégsem tartotta be a szavát.

A tengerparton eltöltött órák alatt szinte nem volt egy olyan perc sem, amikor ne a fiú megtett ígéretére koncentráltam volna. Egész idő alatt azt vártam, mikor szólal meg, és vallja be az igazságot a lány szemében is. Ezen várakozásom hiába volt, hiszen a fiú még az ehhez fűzhető témákat is kerülni kezdte. A szállásra vezető utat hasonló reményeim ragyogták be, melyek úgy, mint a korábbi, most sem találtak beteljesedésre. Míg Anne feszesen hozzám bújva figyelte a mellettem található ablak előtt elsuhanó spanyol tájat, addig én a volán mögött ülő fiút figyeltem. Már csaknem én hoztam fel egy olyan beszélgetést, mely megadhatja neki a lendületet ahhoz, hogy ne titkolózzon tovább. 

Mire a kinti világot a sötétség egyre jobban az uralma alá próbálta venni, a reményeim a világossággal együtt hamuvá váltak, Max jó éjt kívánt, majd eltűnt a szobája falai között. Az egyre csak záródó ajtó látványa közben megfogadtam, hogy, ha holnap hasonló viselkedéssel szegi meg a ma tett ígéretét, én magam fogom elmondani Annénak, mi is történik közöttük. Nem tőlem kellene megtudnia, de megteszem, ha ezzel végre tisztázhatok egy hónapok óta egyre csak érlelődő titkot.

Zakatoló gondolataim csupán akkor kezdtek alábbhagyni, mikor Anne és én beléptünk a szobánk ajtaján, majd a helységet a kettőnk jelenlétéből áradó szikrák árasztották el, melyek az egymás iránti érzelmeinkből pattantak ki. Kezét szorosan az enyémbe kulcsolva tartottam, amely olyan könnyeden idomult a sajátom alakjához, mintha mindig is összetartoztak volna. Selymes volt mely a puhaságával egészült ki, és legszívesebben megcsókoltam volna, majd az ajkaival is ugyanezt tenném. Soha sem fogom elengedni a kezeit. 

- Szóval Olive volt az, aki mesteri ügyességgel elfedte a monoklidat, hogy én ne láthassam? - szólalt meg érdeklődve a lány, testével felém fordulva, szabadon maradt kezét az én másik, magányos kezemhez vezette. Ajkain édes mosoly látszott, mely csöppet sem sugallta, hogy esetleg mérges lenne rám, amiért verekedésbe keveredtem Lucasszal, vagy amiért eltitkoltam ezt tőle.

- Ő csak megmutatta, hogy kell. - feleltem szemeimbe büszkeséget rejtve - Én magam pingáltam másnapreggel az arcomat. - húztam mosolyra ajkaimat - De persze az ő sminkjét használtam, magamtól fogalmam se lett volna, mit kellene tennem. 

- Ahhoz képest, - lépett közelebb - hogy nem tudtad, mit tegyél igen ügyesen kisminkelted magad. - szakadtak el kezei az enyémektől, melyeket aztán szorosan testemhez vezetett, majd fejét a mellkasomra fektette.

- Megjegyeztem, hogy te miként sminkeltél ki engem kiskorunkban. - hagyta el halk nevetés számat. Az a nap, amikor először találkoztunk Olive-val, talán az egyik legszebb emlékem gyerekkorunkból. Még ha a szőke akkoriban kifejezetten ellenszenvesen viselkedett velünk, én csupán élveztem, hogy többet lehetek Annéval. Egy apró szó töredék sem próbált keresztüljutni a mellkasom takarásából, Anne hallgatagan fonta körém karjait, azonban az érintése szavaitól is többet jelentett számomra. A lány vállán keresztül végigvezettem a testén a kezemet, majd egy hasonló ölelést nyújtottam neki, mint ő nekem. Ajkaimról szinte letörölhetetlen volt a mosolyom