Deanne | Lando Norris ff. |

• XII. Fejezet •

Deanne Holmes
2009. Június

Amint a nyár végre beköszöntött és elkezdődött a jól megérdemelt szünet első dolgom volt, hogy meghívtam magamhoz a londoni legjobb barátnőmet, Olive-ot és csak, hogy teljes legyen az örömöm Landot és Maxot is elhívtam, azt szerettem volna, hogy a legjobb barátaim is jóban legyenek egymással, hogy mostantól bármikor, amikor kedvünk vagy időnk engedi csoportosan is lehessünk. Hogy az összes barátommal lehessek egy időben.

- Olive! - kiáltottam fel lelkesen miután kinyitottam legjobb barátnőmnek az ajtót - Úgy hiányoztál már! - ugrottam a szőke nyakába.
- Jaj, Deanne! - ölelt meg ő is és szinte majdnem felborultunk a nagy lendülettől.
- Gyere be gyorsan, be kell mutatnom neked valakiket. - nevettem fel lelkesen és kézen fogtam miután elbúcsúzott az anyukájától, majd bőröndjét húzva magunk után indultunk meg az emeletre, a szobám felé.

- Hogy érted, hogy be akarsz mutatni valakiket? - kérdezte a lépcsőn kaptatva - Azt hittem, csak ketten leszünk egész végig.
- Igen, nagyrészt de tudod milyen nap van ma. - mosolyodtam el sunyin barátnőmre pillantva.
- Igen, tudom, vasárnap van... ó jaj! Ne már! - sóhajtott egy hatalmasat.
- Bizony vasárnap van! - léptük át szobám küszöbét, ahol a két fiú már az ágyamon ült, és csak ránk vártak.

- Lando, Max ő itt Olive, a barátnőm Londonból. Olive, ők itt Lando és Max. - mutattam be őket egymásnak. Lando intett egyet köszönésképp, Max pedig csak elmosolyodott. Olive arcára azonban nem várt reakció ült ki.
- De hát ők fiúk! - csattant fel barátnőm grimaszolva.
- Igen, azok vagyunk. - jelentette ki Max büszkén, majd mellkasa előtt keresztbe fonta karjait és az iménti mosolyának már nyoma se volt látható.
- Mégis mióta vagy jóba fiúkkal? - nézett rám. A kérdése jogos volt. Az előző iskolámban szinte az összes fiú bunkó volt és folyamatosan csak piszkálódni tudtak, hol beszólogattak, hol gúnyolódtak rajtad vagy éppen a füzetedbe firkáltak. Igazi tuskók voltak!

- Lando és Max nem olyanok, mint a londoni fiúk. - legyintettem egyet, habár a suli első napján azt hittem, ők is hasonlóan bunkók lesznek, de szerencsére hamar bebizonyosodott, hogy ők a teljes ellentétjei korábbi osztálytársaimnak.

Egy darabig a kis társaság csak csendben bámult egymásra. Lando és Max párszor összenéztek és fura arcokat vágtak, mintha szavak nélkül is megértenék a másikat, őszintén remélem, egyszer ezt majd nekem is megtanítják.

Eközben Olive pedig nekem próbált segélykérő pillantásokat küldeni, de nem ért el vele semmit.

- Most akkor csak úgy bámulni fogunk egymásra? - tette fel a kérdést, megtörve a hatalmas csendet. Talán mér mind ezen kezdtünk gondolkozni.

- Pár perc és kezdődik a futam. - szólalt meg Max.
- Olive, te szereted a Forma 1-et? - érdeklődött Lando a plüssmacimat szorongatva az ölében.
- Én? - nevetett fel - Hogy szeretem-e a Forma 1-et? - váltogatta tekintetét két barátom közt - Ki nem állhatom! - tette karba kezét. Erre a kijelentésére Max egy hatalmasat óbégatott és még Lando is elsápadt a szörnyű hír hallatán.
- De hát akkor meg miért jöttél? Nem mondta Deanne, hogy futamot nézünk? - kérdezte Max.
- Nem, azt éppen elfelejtette megemlíteni, ahogy azt is, hogy nem csak mi ketten leszünk! - pillantott rám kissé sértett arcot vágva.
- Nekünk mondta, hogy te is jössz. - szólalt meg Lando is.
- Befejeznétek a csipkelődést? Azért nem mondtam, mert akkor úgyse jöttél volna el. - szóltam közbe.
- Már hogyne jöttem volna? - vonta össze a szemöldökét - Majdnem egy éve nem találkoztunk! Nem láttalak mióta... tudod azóta, hogy az történt. - utalt a nyilvánvalóra: anya balesetére.

Erre nem tudtam mit felelni. Igaz volt. Már hosszú hónapok óta csak telefonon tudtunk beszélni, de úgy is csak akkor, amikor apa éppen nem használta a mobilját és megengedte, hogy nálam legyen egy kis időre.