Deanne | Lando Norris ff. |

• XXI. Fejezet •

Deanne Holmes
2022. Június
Monaco

Talán a legjobb érzés az egész világon, amikor hosszú egymást követő napokat töltesz azzal a személlyel, aki kislány korod óta az életed része, aki gyerekkorod óta a legjobb barátod.

Lando és én majdnem egy hetet töltöttünk együtt Monacoban. Először csak néhány napról volt szó, majd elhatároztuk, hogy vele töltök még egy napot, majd még egyet és még egyet, a napok csak teltek és teltek míg nem egy teljes hetet tudhattunk a hátunk mögött. Csak mi ketten voltunk, távol a külvilágtól, mint kiskorunkban mielőtt bármelyikünk ismerté vált volna.

- Nem tudom, miért egyeztem bele abba, hogy felrángass ide. - csendült fel hátam mögül Lando unott hangja, ahogy egyre csak kaptattunk az emelkedőn - Valami mást is kitalálhattál volna ahelyett, hogy túrázni jövünk. - panaszkodott tovább, csak nem már lihegve.

- Például mit? - pillantottam rá kötekedve.

- Bármit, amihez nem kell hegyet mászni. - felelte vállait megvonva, majd gyorsítani kezdett léptein.
- Ettől megerőltetőbben szoktál edzeni. - fordultam felé nevetve - Ne mond, hogy máris elfáradtál.
- Dehogy. - törölte meg kivörösödött arcát, ami szavaival ellentétesen hatott.
- Már nem vagyunk messze a csúcstól, ne aggódj. - mosolyodtam el, mire Lando halkan köhögéshez hasonlító hangot hallatott.
- Ezt mondtad egy órája is. - lépett mellém, majd karját a vállam köré fonta és magához húzott.
- Talán picit túloztam, de most már tényleg közel járunk. - legyintettem a levegőbe - És csak, hogy emlékeztesselek, azért jöttünk ide, hogy megakadályozd azt, hogy haza repülhessek. - emeltem tekintetem a balomon lépkedő barátomra, mire ő elismerve szavaimat bólintott egyet - Ha nem túráznánk, én már úton lennék Angliába, te pedig minden bizonnyal játszanál valamit a gépeden. - szembesítettem az igazsággal, mire iménti beismerő tekintete sértetté alakult. Kezét lassan a mellkasához emelte.
- Ezt most úgy mondod, mintha az elmúlt napokban olyan sokat játszottam volna. - jelentette ki sértődötten, majd még a karját is levette rólam és átvette vezetést, ezúttal én lépkedtem mögötte.

- Csak azért nem játszottál mert ott voltam. - feleltem. Lando visszapillantott felém, szemeivel üzente, hogy igazam van, de egy pillanat múlva ismét az előttünk álló köves útra szegezte tekintetét, majd ahogy előttünk termett egy nagyobb szikla átlépte azt és felhagyva a kaptatással a kezét nyújtotta felém, keresztül segítve engem is az akadályon.
- Köszönöm. - mosolyogtam rá hálásan, továbbra is a kezét szorongatva. Ismét mozgásba lendült, és elkezdett maga után húzni, mintha már alig várná, hogy végre a hegy tetejére érhessen. Csak nehezen tudtam lépést tartani a fiúval, talán ha nem fognánk egymás kezét egy pillanat alatt lehagyott volna, mint, aki percekkel ezelőtt nem arról panaszkodott, hogy milyen régóta vagyunk úton.

- Meleg van, nem gondolod? - pillantott felém szabad kezével az arcát legyezgetve.
- Egy csöppet. - talán nem sok fa takart minket, sőt szinte alig lehetett néhányat látni, de ez az idő számomra inkább kellemes, mint sem túl meleg. Lando lepillantott rám mélyen elgondolkodva, majd ismét visszatért iménti tevékenységéhez: hevesen legyezgette magát.
- Zavarna, ha levenném a pólómat? - állt meg egyhelyben barátom és kérdően pillantott rám. Mindössze ezen tette miatt szakadtak el kezeink. - Komolyan mondom, megsülök! - panaszkodott átéléssel, majd szinte válaszra se várva nyúlt felsője aljáért.
- Vedd le nyugodtan, engem nem zavar. - ráztam meg a fejem, ahogy felhagytam én is a sétával, majd mire barátomra pillantottam a pólóját már a kezei közt szorongatta.

- Így már sokkal jobb! - csapta a vállára és ismét megindult maga mögött hagyva engem. Barátommal ellentétben én egy tapodtat se voltam képes mozdulni, csak néztem a távolodó alakját, ahogy tekintetem egy pillanatra megakadt a fiú csupasz hátán.