Deanne | Lando Norris ff. |

• XI. Fejezet •

Deanne Holmes
2022. Április

Akár életem legszebb napja is lehetett volna a mai.

Egy csodás futam után, tele adrenalinnal, dupla pódiummal zárva. A csapat együtt ünnepelte a teljesítményünket, a jelentős pontokat, amiket szereztünk mindössze egy futam alatt. Talán a Lando cipőjéből való ivást kihagytam volna, de, ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor egy fantasztikus nap volt mögöttem.

Egészen addig a pillanatig, míg barátom meg nem jelent a szobám ajtaja előtt álldogálva.

Láttam a csalódottságot a szemeiben, amikor közöltem vele, hogy én később utazok haza, mint a megbeszéltek, mintha még a ragyogás is elhalványult volna bennük. Természetesen értehető is, hogy miért lett szomorú. Megbeszéltük, hogy együtt repülünk haza, aztán pedig pár napot nálam tölt, és erre én mit tettem? Engedtem Lucas csábításának és sikeresen rábeszélt a maradásra, és ezzel a tettemmel el is löktem magamtól a legjobb barátomat.

Szobám ajtaját bezárva könnyeim marni kezdték szememet, míg nem már patakokban folytak le arcomról.

Lando végleg elment.

A légzésem szakadozottá vált, szinte alig kaptam levegőt a könnyeim fojtogatásától.

- Lando volt? - hallottam meg Lucas hangját a szobából - Deanne? - szólított meg ismét a távolból, miután feltűnt neki, hogy nem felelek a kérdésére.
- Igen. - vettem egy mély levegőt és próbáltam visszafojtani a könny zuhatagot, sikertelenül.
- Deanne, minden rendben van? - hallottam Lucas egyre jobban közeledő hangját.
- Persze, minden a legnagyobb rendben. - kezdtem gyorsan az arcomat törölgetni, nehogy feltűnjön neki, hogyan is érzem magam valójában.
- Megmondtad neki, hogy tovább maradsz? - érdeklődött a helységbe lépve. Miután feltette a kérdést azonnal fürkészni kezdte az arcomat.
- Meg. - feleltem röviden.
- És? - tette karba a kezeit a falhoz dőlve - Nem haragudott meg? - kérdezte és bennem ismét eltört a mécses.

Az épp, hogy visszafojtott könnyek ismét özönleni kezdtek és ezúttal már nem is próbáltam megállítani őket. Odasiettem Lucashoz a fiú pedig azonnal védelmezően a karjai alá vett engem. Szorosán átkarolt, a hátamat simogatta nyugtatásként én pedig csak a mellkasába fúrtam a fejemet és engedtem, hogy előtörjön belőlem egy hangos zokogás.

- Ennyire rosszul reagált rá? - fordította az arcomat maga felé, hogy a szemébe nézhessek. Gyengéden törölgetni kezdte bőrömet hüvelykujjával, megtisztítva ezzel a maró könnyektől.
- Nagyon. - zokogtam - Szerintem utál engem.
- Annyira azért csak nem haragudott meg! - simította végig újból kezét az arcomon.
- De, hidd el. - bólintottam egyet zihálva - Egyszerűen elviharzott!

- Ha ennyi miatt így megharagszik rád... - kezdte birizgálni a hajamat - akkor milyen barát is ő valójában? - tette fel a kérdést költőien, mire én összezavarodottan pillantottam fel rá.
- Te meg mire gondolsz? - értetlenkedtem.

Hogy milyen barát is Lando? Mégis milyen kérdés ez! Lehető legjobb! Mindig velem van, ha szükségem van rá, már a suli első napja óta, amióta először találkoztunk, és azóta, szinte egy napot sem töltöttünk el egymás társasága nélkül.

Néha elgondolkodok azon, vajon milyen lenne a kapcsolatunk, ha aznap nem a leghátsó padsorba ülök, ha nem dobta volna hozzám azt a papír fecnit a bugyuta kérdésével, vagy, ha apu időben értem tudott volna jönni és nem Landoéknak kell hazavinni. Talán minden teljesen más lenne. Talán soha nem kerültünk volna ilyen közel egymáshoz, ha akkor valami máshogy történik.

- Hát tudod, szerintem, ha Lando egy jó barát lenne, - gondolkodott el újból - akkor támogatna téged és nem haragudna meg rád, csak mert még itt szeretnél maradni velem.
- De hát megígértem neki, hogy együtt megyünk haza. - jelentettem ki - Jogos, hogy haragszik. Nem is értem mit gondoltam! Hogy nem bántom majd meg?