Deanne | Lando Norris ff. |

• XXVII. Fejezet •

Lando Norris
2015. Augusztus

Anne szerint a Perseidák hónapja az év legszebb időszaka. Az évben ilyenkor válik láthatóvá a legismertebb hullócsillag zápor... legalábbis szerinte ez a legismertebb, én ezelőtt még csak a nevét se hallottam, és talán, ha meg kellett volna tippelnem, hogy mi lehet az, hogy "perseidák" valami fura indián törzsre gondoltam volna. Mint kiderült, nem egy ősi népcsoportot hívnak így, hanem hullócsillagokat. Augusztusban látható a meteorzápor tetőzése, ilyenkor a legfényesebbek, ilyenkor válnak a leginkább láthatóvá számunkra és még csak különböző tudományos eszközökre sincs szükségünk ahhoz, hogy megfigyelhessük ahogy a meteorok a Perseus csillagkép felől hullanak. Legalábbis Anne ezt mondta. Vagyis, valami hasonlót.

Miután befejezte a sulit egyre több időt kezdünk együtt tölteni. Végre újra tömérdek időnk volt egymásra és én ezért nem lehettem elég hálás. Bevallom, ijesztő volt az a gondolat, hogy esetleg különböző útra sodor minket az élet. Rémisztő volt belegondolni, hogy esetleg ő felhagy a versenyzéssel, elmegy egyetemre ahol új barátokat szerez, akik sokkal többet jelentenek majd számára a szívében, mint én. Míg ő egyetemen tanul én tovább versenyeznék a világ különböző pontjain. Távol tőle. Távol a legjobb barátomtól. Távol a lánytól, akibe leírhatatlanul szerelmes vagyok. Rettegtem attól, hogy eltávolodunk, és mindössze emlékként maradunk meg a másik számára. Egy gyerekkori barát emléke, amely homályosan lebeg a szeme előtt.

Féltem, hogy találkozik egy fiúval, aki elrabolja a szívét és mindent ellehetetlenít számomra, aki elfeledtet engem.

Képtelen voltam elfogadni ezen végkimenetelt, ezért úgy éreztem, mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy Anne a közelemben maradhasson. Ahogy elballagott, mindegy egyes alkalmat megragadtam, hogy időt tölthessünk együtt.

Megkönnyebbültem, amikor rádöbbentem, hogy semmi sem változott közöttünk. Ő továbbra is az a lány, akit magam mellett szeretnék tudni egész életemben. Én továbbra is az a fiú voltam, aki minden erejével arra fog törekedni, hogy ezt véghez is vigye.

Kérdés nélkül egyeztem bele, amikor azt kérte tőlem, hogy nézzük meg együtt a záport, hisz úgyis olyan keveset voltunk együtt az utóbbi időben. Kellemes időtöltésnek gondolta, hogy együtt legyünk az éjszaka közepén valahol a természetben, távol az utcai lámpák fényétől, ahol mindössze a hold és a csillagok ragyogása törheti meg a minket körülvevő sötétséget.

- Apukád megint meg fog utálni engem. - fordultam Anne felé suttogva, ahogy magamra vettem egy pulóvert a sötétben és csak reménykedni tudtam, hogy a sajátomért nyúltam nem pedig a lányét vettem el - Ismét el leszel tiltva tőlem. - mormogtam panaszosan - Azt fogja gondolni, hogy az én ötletem volt, hogy szökjünk ki az éjszaka közepén. - bizonyosodtam meg a ruhadarab hovatartozásáról. Anne pulcsija szűkebb lenne minden bizonnyal.
- Nem fogja megtudni. - felelte a lány, aki szintén olyan hangerővel beszélt, hogy a szobája falain túl egy apró szisszenést se lehessen hallani abból, ami idebent történik - Csak kimegyünk, megnézzük a csillagokat, és mielőtt hajnalodna visszajövünk. - lépett elő a mesteri ötlettel, amit olyan pontossággal dolgozott ki, hogy egy apró hiba se csúszhatott bele, azaz: menjünk ki, és jöjjünk be. Mindezt persze úgy, hogy Mr. Holmesnak ne tűnjön fel. Nem nézné jó szemmel, ha meglátná, hogy a lánya jóval éjfél után próbálkozik "kiszökni" az otthonából az egyik barátjával együtt, akit nem mellesleg ebben az évben már olyan vádak értek, hogy rossz hatással van rá. - Ne aggódj, nem lesz semmi gond, de ha mégis, akkor elmondom apunak, hogy az én ötletem volt és téged csak belerángattalak. - pillantottam meg egy halván mosolyt a sötétben. Anne mosolya olyan, mint egy fénysugár számomra, legyen akármilyen sötét körülöttünk én meg fogom pillantani azt a mosolyt, amelybe beleszerettem és ha egyszer megpillantottam ezentúl az fog vezetni a sötétben.
- Biztos vagy benne, hogy nem lesz gond? - tettem egy lépést közelebb - Ne érts félre, nagyon szeretnék veled menni, de azt már kevésbé szeretném, hogy gond legyen belőle.
- Ne aggódj, Lan. - ejtette ki bájosan csengő hangon becenevemet, amelynek a hallatán a gyomrom úgy döntött, hogy különböző akrobata trükköket szeretne bemutatni. Nem tudtam elrejteni a mosolyomat. Mindössze ritkán szólít így, de ilyenkor, mintha egy pillanatra álommá válna a valóságunk. - Nem fog semmi baj történni.
- Rendben. - bólintottam halványan - Remélem igazad van. - feleltem csöppnyi megnyugvást érezve, majd Anne hátat fordított nekem és a hátizsákjáért nyúlt, amit nyomban fel is vett magára. Ahogy teljesen késznek bizonyult megindult szobája ajtaja felé miközben hívogató mozdulatokat tett kezével. Lassú léptekkel követni kezdtem. Kezét a kilincsre helyezte és egy mozdulattal lenyomta azt, ügyelve arra, hogy egy apró neszt se lehessen hallani, miközben ő kinyitja. Fejét óvatosan kidugta, majd szemlélni kezdte a folyosót, bármi jel után kutatva, ami arra utalhat, hogy Mr. Holmes ébren van, vagy esetleg a közelben járkál. Megbizonyosodása után hátra fordult, és halkan egy "mehetünköt" intézett felém mire még óvatosabban lépdeltem a lány felé, aki időközben megindult a lépcsőhöz. A szobából kilépve hasonlóan tettem, mint barátnőm, szemeimmel azonnal Henry után kezdtem kutatni. Olyan érzetet keltett a hatalmas lopakodásunk, mintha épp betörnénk valahová.... csak most az ellenkezőjével próbálkozunk.