Deanne | Lando Norris ff. |

• II. Fejezet •

Deanne Holmes
2008. December

Miután anya meghalt új helyre költöztünk. Ezzel az is járt, hogy új suliba kellett mennem. Szinte minden teljesen más mint, ahol eddig éltünk. Megszoktam London nyüzsgését, az embereket, mindent úgy ismertem, mint a tenyeremet. Most pedig hozzá kell szoknom egy teljesen új környékhez. És ne is beszéljünk anya hiányáról, most már csak apa és én vagyunk, ő nincs velünk többé. A baleset után minden teljesen megváltozott, olyan mintha a halálával egy másik világba csöppentem volna, egy sokkal üresebb világba. Fakó lett minden, mintha az univerzum elvesztette volna a benne pompázó színeket.

Már pár hónapja Bristolban élünk az új házban, de még nem volt időm megszokni a helyet, vagy akár jobban megismerni, még csak az udvarunkig jutottam, mivel kedvem se volt kimozdulni a házból.

- Délután jövök érted, Anne! - szólalt meg apa, amint leparkoltunk a Millfield előtt. Még a gyomrom is görcsbe rándult a gondolattól, hogy egyedül kell kibírnom a napot. Mi lesz, ha senki sem kedvel? Vagy, ha elsírom magam és ezután mindenki csak úgy fog nézni rám, hogy a "sírós új lány"?
- Oké, apa! - válaszoltam miközben már nyúltam is a kocsi ajtajához. Apu előtt próbáltam leplezni a félelmemet, a gyász mellett nincs szüksége még az én bajaimra is.
- Próbálj meg barátkozni, legalább a kedvemért! - mondta egy halvány mosollyal társítva mielőtt kiszálltam volna.
- Rendben, megpróbálok. - mondtam és erőltettem egy mosolyt az arcomra. Miután kipattantam apa kocsijából a bejárat felé vettem az irányt és próbáltam nem nekiütközni a tőlem idősebb gyerekeknek. Szinte el lehet veszni a sok ugyanúgy kinéző diák közt, minden lányon ugyanolyan szürke szoknya, fehér blúz és szürke blézer van, mint rajtam. A fiúkon is ez a szett van, leszámítva a szoknyát, nekik nadrág van. Bármerre nézek, csak idegen arcokat látok. Elveszettnek éreztem magam ebben a közegben.

Szeptemberben kellett volna nekem is kezdenem, mint nekik, de nem akartam, vagy inkább nem lettem volna képes, ilyen hirtelen visszakerülni az iskolai életbe a gyász után, így hát apa beszélt az igazgatóval, hogy nem lehetne-e megoldani, hogy egy picit még otthon maradhassak. Szerencsére megengedték.

Hosszas tévelygés után sikerült megtalálnom a tantermemet, ahol már az új osztálytársaim egymással beszélgettek. A terem a nevetésüktől zengett. A fiúk vegyültek a lányokkal és egy nagy csoportot alkottak, nekik már volt idejük megszokni egymást. A helység elejében volt egy tanári asztal ahol egy nő ült, aki valószínűleg az új osztályfőnököm lesz. Barna göndör haja van, az arca pirospozsgás és szemüveget viselt. Éppen valami füzetet olvasgatott, miközben odasétáltam hozzá.

- Jó napot! - szólítottam meg a táskám pántját szorongatva.
- Ó, szia, drágám! Te vagy Deanne Holmes, igaz? - köszöntött kedvesen. Arcára azonnal egy mosoly ült ki, amint felpillantott a füzetből.
- Igen. - mondtam röviden.
- Apukád telefonált, hogy ma jössz, már vártunk téged! - a kedves mosolya hamar eltűnt az arcáról - Fogadd őszinte részvétem! - mondta ezúttal lekonyuló ajkakkal.
- Köszönöm.
- Mi lenne, ha bemutatnálak az új társaidnak? - próbálta terelni a témát és már pattant is fel az asztal mögül válaszra se várva, majd a többi gyerek figyelmét kezdte magára terelni.
- Figyelem! Tudom, hogy éveleje már elmúlt, de úgy tűnik csatlakozik hozzátok egy új tanuló! Deanne Londonból költözött ide, mostantól ő is az osztály része, szóval fogadjátok a lehető legnagyobb szeretettel és segítsétek a beilleszkedését! - fejezte be és ezután felém fordult - Szeretnél mondani pár információt magadról? - kérdezte mosolyogva.

- Hát... Deanne vagyok... - makogtam - Londonból. - mutatkoztam be a többieknek szűkszavúan és zavaromban továbbra is csak a táskámat szorongattam.
- Ez is megteszi! - nevetett fel a tanárnő, mire a többiek is nevetni kezdtek - Válassz magadnak egy helyet, oda ülsz ahová csak szeretnél! - mutatott körbe a termen és visszasétált a saját helyére. Négy üres hely volt. Az egyik legelöl, rögtön az ajtó mellett a másik pedig mögötte. Valami lehet az ajtó melletti helyekkel, ha senki se ült oda, így én se fogom azt választani. A harmadik egy nagydarab fiú mellett volt, aki éppen az orrát piszkálta és a cuccai szanaszét hevertek a földön és a padon is egyaránt. Ez is kilőve! Maradt hát a negyedik. Ez leghátul volt a sarokban, épp megfelelő. Nem tűnik ki a tömegből, és nehezebb is rálátni innen elölről. Kerülhetem ott a feltűnést!