Deanne | Lando Norris ff. |

• XXXI. Fejezet •

Lando Norris
2022. Július
Kanada

Arra kért, hogy menjek el, hagyjam magára.

Ezek voltak azok a bizonyos szavak, melyeket soha nem szerettem volna hallani az ő szájából. Korábban annak a gondolatába se volt elég bátorságom merészkedni, hogy egyszer ilyesfajta fájdalmas szavakat fog hozzám fűzni. Annak az ötlete, hogy távol szeretne maradni tőlem, önmagában elég kínzó volt, talán hasonló egy méreg hatásával. Ha más szavakat mondott volna könnyebben el tudtam volna viselni ezeknek a súlyát. Hozzám vághatta volna, hogy "Gyűlöllek, Lando, soha többé nem akarlak látni. " vagy "Te vagy a legborzasztóbb barát az egész világon. " esetleg "Bárcsak soha ne találkoztunk volna. "  ezerszer egyszerűbben tudtam volna elfogadni és megérteni azt, hogy mégis mit szeretne. Ha tudom, hogy semmilyen érzelem nem fűzi már hozzám többé, hogy nem tekint rám ezentúl a legjobb barátjaként és még csak látni se szeretne, akkor el tudnám fogadni, hogy magára kell hagynom. Talán elkepesztően nehezen, de el tudnám fogadni, hogy nem tehetek többet érte, csak azt, hogy elmegyek. Éveik, sőt talán egy egész életen át kellene arra törekednem, hogy ne gondoljak többé az elveszett barátságunkra, de megtenném. Megtenném, hogy ő boldog lehessen, még ha az öröme nélkülem következik be, akkor is.

Így, hogy mindössze annyit mondott, "Hagyj magamra."  képtelen voltam elfogadni szavai jelentését. Képtelen voltam felfogni, mégis mi történt. Mit tehettem? Mitől tört rá hirtelen ez a rengeteg pánik? 

A csók varázslatos volt, olyan, mint, amire egész életemben vágytam, amiről álmodoztam, hogy egy nap, majd Annét tarthatom a karjaim közt egy ilyen leírhatatlan csók közben. Nem volt részeg, nem merült félig álomba. Magánál volt és önszántából tette azt, amit korábban csupán az alkohol váltott ki belőle. Ő csókolt meg engem és én azt hittem, mindez elegendő lesz arra, hogy megtörjön a közöttünk feszülő gát, ami a barátságunkból adódik.
Azt hittem mosolyra fakad majd a pillanat elmúlása után, hogy majd hozzám bújik és édes szavakat fog súgni a fülembe, melyek azt sugallják, hogy az érzéseim nem csupán egyoldalúak. Percekkel később újabb csókba menekültünk volna és az egész estét egymás karjai közt töltöttük volna. Nem tudtam betelni azzal a gondolattal, hogy velem van és végre nem csak a barátom.

A közös pillanataink körvonalai abban a pillanatban teljesen szétfoszlottak, amikor az arcára tekintve nem láttam mást, csak félelmet. Reszketett teste minden egyes porcikája, bőre vörös árnyalatot öltött mintha parázs égetné azt, mely nem szűnik, akárhogy próbál tenni ellene. Nem nézett rám. Nem engedte, hogy megérintsem. Elrohant tőlem, majd arra kért, hagyjam magára.

Szavait hosszú perceken keresztül képtelen voltam elűzni gondolataim mély tengeréből, elleptek mindent és én magam csupán egy hajótörött, menekülő személy voltam egy aprócska fából épített kis tutajon.

Nem akartam elfogadni, hogy magyarázat nélkül kell elmennem. Anélkül, hogy legalább annyival megnyugtatná háborgó gondolataimat, hogy elárulja, nem én voltam a hibás, nem a csók tett tönkre mindent kettőnk között. Azt szerettem volna, hogy tudjam, a barátságunk biztonságban van és nem kell távolról figyelnem majd, ahogy nélkülem éli az életét. Nem szeretnék az az emlék maradni számára, mely csupán egy félresiklott barátság után maradt.

Ott maradtam a hotelszobájában, képtelen voltam elhagyni a lányt, a bezárt ajtó mögött.

Abban reménykedtem, hogy ha meghallja az ajtók záródását úgy véli majd, elmentem és akkor kijön a szobából. Nem tette. Hosszú, végtelenségnek tűnő percekig álltam az ajtó előtt, majd végül feladtam az álldogálást és Anne ágyában találtam magam az illatával körülvéve. Párnái közt, mintha ezernyi levendula lenne elhintve, melyek arra törekednek, hogy a lány távollétében is csupán rá tudjak gondolni, hogy azt érezzem velem van. Talán ezen kellemes illat, mely elém repítette Anne jelenlétet, volt az, ami miatt képes voltam egy órán keresztül várni rá.