Deanne | Lando Norris ff. |

∞

Deanne Holmes
2025. Július 5.
Anglia

Kezeim olyan hevesen remegtek, mint egész eddigi életemben soha. Gondolataim eszeveszettül zakatoltak, s talán az összes olyasfajta forgatókönyv lezajlott elmémben, ahol a mai nap teljesen kudarcba fulladt, vagy épp valamilyen kellemetlen helyzetbe hoztam magamat, esetleg Landot. Idegességem csaknem uralma alá kerítette egész testemet.

Mi van, ha elejtem a gyűrűt, majd szerelmemmel egyszerre hajolunk utána és egymásnak ütközünk közben? Ha elesek az oltárhoz menet? Ha elcsuklik a hangom az „Igen!" közben? Ha olyannyira elérzékenyülök, hogy képtelen leszek abbahagyni a sírást, és az Olive által készített smink színes patakokban fog folyni az arcomról az egyre csak áradó könnyeimtől, és úgy fogok festeni, mint egy nyári zápor áztatta bohóc? Ha az oltárhoz menet megbotlok és ügyetlenségemnek köszönhetően a vendégek közé esek?

– Jézusom! – kacagott fel a szőke az ideges látványomon – Nyugodj már meg, nem fogsz meghalni! – lépett közelebb, és hasonló mozdulatokat kezdett végezni kezével, mint én. Arcom heves legyezése kötötte le kezeinket.

– Pedig nagyon is úgy érzem, hogy de! Adj valamit inni! – utasítottam. Úgy véltem menten elájulok, szervezetem talán már most a kiszáradás szélén állhat. Mindössze egy szavamba került, mire a lány nyomban sietős léptekkel indult a tőlünk nem is olyan messze helyezkedő asztal irányába, kezébe vette az első tulipán alakú pezsgőspoharat, és egészen a pereméig öntötte az aranyló árnyalatú, alkoholosan buborékoló itallal.

– Tessék. – mondta arcom elé tolva a poharat, s környezetemet egy pillanat alatt az édeskés, és egyaránt savanykás illat lepte el. Kétlem, hogy akár egy csepp alkoholt is le tudnék erőltetni a torkomon. Addig, míg a ceremónia véget nem ér, egészen biztos, hogy nem. Sőt, már a pezsgő jellegzetes illatától is úgy éreztem, rosszullét kerülget. Normális, hogy ennyire izgul az ember az esküvője előtt? Anyu is így érezte magát a „Nagy napon"? Lando hozzám hasonlóan idegességének súlya alatt rekedt? Látni akarom őt, megölelni, megcsókolni, és hangja kellemes dallamának hallatán mellkasára hajtani a fejemet, míg lélegzetem lelassul, s baljós gondolataim elszállnak. Egy apró biztató szóért is végtelenül hálás lennék szerelmemnek.

Mindössze Olive áll ennek útjában: leszögezte, hogy Lando a ceremóniáig bizony nem láthatja a menyasszonyt.

– Talán a víz jobban esne... – jelent meg arcomon szörnyülködő kifejezés – még a végén a fejembe száll az alkohol és csak hebegve tudom majd kimondani az igent.

– Víz pont nincs! – vonta meg vállait a lány, és dús göndör fürtjei átsiklottak a hátára – Dadogva, hebegve, bőgve vagy épp nevetve... szerintem Landot nem érdekli, hogyan is mondod ki, szóval igyál csak szépen. – tolta még közelebb arcomhoz az italt, már-már úgy csúfolnám tettét, hogy a számba borította a pezsgőt – Legalább ellazulsz egy csöppet és nem kell hallgatnom, hogy mennyire be vagy tojva.

– Még szép, hogy be vagyok tojva, Olive! – toltam el kezeimmel óvatosan a poharat, ügyelve arra, hogy cselekvésembe ne vigyek túl sok erőt, és ne lökhessem ki a lány szorításából az üveget – Ha te lennél a helyemben, ha ma te mennél férjhez, ugyanúgy izgulnál, mint én! – szegeztem a lányra mutatóujjamat, mire belőle egy jókora kacaj tört elő.

– Jó vicc, drágám. – pillantott rám komiszul – Tudod, hogy nem az idegeskedésemről vagyok híres. – mosolygott – Másrészt... – faragott le keveset ajkainak széles ívéből – Maxnek előbb meg kellene kérnie a kezemet. – tartotta arcom elé kezét, azért, hogy még csak véletlenül se kerülhess el figyelmemet a magányos gyűrűsujja.