Dream or Real?

01/04.part

Az autóban egy kicsit elkalandoztam, s nem vettem észre, hogy megállt egy kajálda mellett.

"Mary tényleg elhozott kajálni, ahogy mondta még az árvaházi szobámban!"

-Sarah! Jössz?-kérdeztem Mary mosolyogva.

-Igen. Tényleg elhoztak. Köszönöm.

-Mondtam, hogy eljövünk enni, miután végeztünk az árvaházban. Megígértem. Nem emlékszel?-kérdezte Mary.

-De. Igen.

-Akkor mire várunk? Indulás!-jelentette ki Mary.

-Igen. Menjünk. Már én is kezdek éhes lenni.-tette hozzá Tom.

Mary-vel egymásra néztünk, s kitört belőlünk a nevetés. Utána Tom is kapcsolt, mivel elég gyerekesen mondta. S végül mind a hárman nevetve szálltunk ki az autóból.

Az út felénél én lelasítottam, majd végül megálltam, s a földet kezdtem el bámulni. Nem tudtam, hogy hogyan mondjam el, amire rájöttem. Majd végül arra lettem figyelmes, hogy egy kéz van a vállamon, s én ijedtemben megremegek.

"Minden emlék visszatért bennem!"

-Hey! Jól vagy?-kérdezte Mary. Összeszedtem magam, s próbáltam visszafojtani a könnyeimet, ezért vettem egy mély levegőt, majd a tekintetemet Mary-re s Tom-ra szegeztem. Nyugtatásképpen elmosolyogtam magam, hogy tudják minden rendben van.

-Igen. Jól vagyok!-mondtam kissé halkabban.

-Biztos?-kérdezte Tom. Láttam az arcán, hogy aggódik.

-Akkor mehetünk?-kérdezte Mary.

Nem tudtam megszólalni, ezért csak bólintottam, majd újra útnak indultunk, be a kis vendéglőbe. Hirtelen megálltam, majd megfogtam Mary kezét, aki ezek után rámnézett.

-Sarah! Biztos, hogy jól vagy? Ne vigyünk inkább orvoshoz, hogy megvizsgáljon?-éreztem Mary hangjában, hogy aggódik.

-Nem. Nem kell orvoshoz menni. De tényleg. Jól vagyok. Csak..

-Mi a baj, Sarah?-kérdezte Tom.

-Hát ő..izé..nem vagyok éhes.-hazudtam. Iszonyatosan éhes voltam, csak nem akartam elmondani nekik, a hazugságom valódi okát.

-Hiszen az árvaházban még éhes voltál!-csodálkozott Mary.

-Lehetetlen, hogy nem vagy éhes. Hiszen hallottam, hogy az autóban jelzett a pocakod!-mondta Tom, s megcsikizte a hasamat, amire én elmosolyodtam.

-Szóval? Miért nem mondod el az igazat?-érdeklődött Mary.

Vettem egy nagy levegőt, majd elkezdtem beszélni.

-Hát..azért..mert..nem is vagyok olyan éhes...-ekkor korgott a hasam.

Mary s Tom elnevette magát rajtam. Én meg jobban láttam, ha inkább a földet bámulom. Elsüllyedtem szégyenemben. Jól kezdődik a családias játszma.

-Nah..mond csak el, az igazat. Nem fogjuk elhinni, hogy nem vagy éhes. Az előbb a hasad elárulta az igazat. Szóval kivele!-mondta Tom.

-Nos..hát, mert nekem nincsen pénzem kajára.-mondtam tiszta halkan. Abban reménykedtem, hogy nem hallják meg. De tévedtem, mert nagyon is meghallották. Pechemre.

Mary megölelt, majd adott az arcomra egy puszit, amit el kell, hogy ismerjek, nagyon is jól esett.

-Sarah! Kicsi kincsem. Nem kell aggódnod ez miatt. Te most már hozzánk tartozol. Nem kell aggódnod. Ami a miénk az a tiéd is. Rendben?- kérdezte Mary.

Bólintottam.

Tom lehajolt hozzám, majd az arcomat a kezébe vette, s egyenesen rámnézett. Nem tudtam, hogy mit akar tenni. Fogalmam sem volt.

Félénken ránéztem, egyenesen a szemébe. Láttam valamit benne...talán valami szomorúságot s egyben boldogságot is.

-Sarah! Te is hozzánk tartozol. Ahogy Mary is mondta. Ami a miénk, az a tiéd is. Te is a családunkhoz tartozol. Örökre a lányunk maradsz. Aztán majd az öreg otthonban gondozhatod vén, ráncos csontjainkat. -elnevette magát a mondata végére. Mary sem bírta tovább. Elkezdett hangosan nevetni.

Én meg ott álltam, mint egy darab fa. Jól estek Mary s Tom szavai. Megnyugtatóak voltak. Tényleg úgy éreztem, hogy szeretnek, s hogy én is hozzájuk tartozok.
Kis idő elteltével én is elnevettem magam.

-Akkor most már mehetnénk kajálni? Mert már éhen halok!-mondta Tom. Mary helyeslően bólogatott, majd végül mosolyogva bólintottam.
Elindulni készültem, mire Tom felkapott, s velem együtt száguldott be a kis vendéglőbe. Mary mosolyogva s nevetve szaladt utánunk.

Én meg röhögtem, mint egy malac. Akkor Tom mégjobban nevetni kezdett, Mary-vel együtt.

"De rég nevettem ennyit. Már hosszú éve nem nevettem úgy igazából, olyan önfeledten! "