Dream or Real?

01/30.part

„Még a nehéz időszakok is részei az életednek. Ha elfogadod, hogy megtörténtek, és túllépsz rajtuk, végső soron hozzá adódnak a tapasztalataidhoz, amelyek bölcsé tesznek."

Miután elfogadtam Frank kezét, hogy segítsen nekem felkelni, és kissé borzongás futott át az egész testemben az érintésétől. Szó szerint undorodtam tőle. A hányinger kerülgetett, ahogy ránéztem, vagy hozzám szólt, bármikor. Ahogy elnéztem, Frank-nek nagyon is tetszett a kialakult helyzet, amibe csöppentünk.

„Hogy sikerült megtalálnod? Sikerült bemérned?" kérdeztem, miközben felé néztem, és haladtunk az autójához.

„Igen, pontosan így sikerült rád találnom." válaszolta sejtelmes mosollyal az arcán.

Szívem szerint azt a mosolyt én nagyon letöröltem volna onnan. Ne bízza el magát annyira, hogy most kivételesen az ő segítségét kértem. Azt hiszem, hogy Frank nagyon elbízta magát velem. Pedig nagy hiba lenne az ő részéről. Soha nem fogok újra vele együtt lenni. Hiszen tönkre tette az egész életemet. Miatta kellett menekülnöm a múltam elől. Miatta nem volt senkim sem, akire támaszkodhattam volna, vagy hogy segítséget kérjek a szüleimtől, vagy bárki mástól, mert nem adatott meg nekem ez.

Miatta nem ismerhettem meg az igazi szüleimet. Bármit megadtam volna, hogy lássam őket, hogy megismerjem őket, de nekem ez most már soha nem is fog valóra válni, mert pont azzal a személlyel vagyok, aki elvette mindezt tőlem. Én már a születésem óta elcseszett vagyok, egy nagy szerencsétlenség. Frank-re pillantottam, majd megálltam mellette, és csak az aszfaltot néztem.

Valahogyan elő kell csalogatnom a könnyeimet, hogy a színészetem hatásos legyen. Mindenre gondoltam. Legfőképpen az életemre. Hogy nekem nem volt senkim sem, akire számíthattam volna. Nem voltak barátaim, mert a múltam mindent meghatározott. Féltem lépni, illetve nyitni mások felé. És ez mind, Frank miatt van. Frank mindentől megfosztott. De ha Frank nem lett volna, akkor nem ismertem volna meg a Payne családot, akik örökbe fogadtak, és akkor nem ismerhettem volna meg Liam-et, az ő kiskutya szemével együtt. Teljes szívemből beleszerettem, de ő neki én nem jelentettem semmit sem. Csak kihasznált.

A közelembe férkőzött, hogy mindent elmondjak neki magammal kapcsolatban. Meg akarta tudni, hogy ki volt az a személy, aki fogva tartott éveken keresztül, és kínzott, ahogyan csak tudott, mert neki az csak egy rohadt játék volt az egész. Nem törődött az érzéseimmel, nem hatotta meg az a sok könny, amit ő váltott ki belőlem. Soha nem is érdekelte, hogy az áldozata mit, és hogyan érez. Neki csak egy játékszer voltam, amivel kedve módjára játszhat.

„Minden ember, aki úgy érzi, hogy az egyetlen mód, hogy hatalma legyen, az hogy másokat bántjon, szánalomra méltó."

Ahogyan vissza gondolok mindenre, hogy miken mentem keresztül, a könnyeim kibuggyanak, egyenesen lefolynak az arcomon. Ezt akartam, hogy végre sírjak.

Hallottam lépteket felém közeledni, és biztosra veszem, hogy Frank az. Mivel más nem tartózkodik körülöttünk senki sem.

„Azt hittem, hogy örülni fogsz nekem, hogy újra velem lehetsz, Lányom." mondta. Az utolsó szót nyomatékosan meg is nyomta, amitől elkapott a hányinger.

Még hogy Frank lenne az én apám? Ne nevettess, kérlek. Te apa? Ez még viccnek is pocsék lenne. Ha Frank szeret játszani, akkor állok elébe.

Hirtelen megindultam, majd hozzá bújtam, és szorosan megöleltem, ahogy csak tudtam. A tettem minden bizonnyal meglepte őt, mert éreztem. Egyszerűen éreztem, hogy nem tudja, hogy mit csináljon. Hiszen azzal Frank is tisztában van, hogy miket tett velem, és nem érti a tettem, hogy sírva bújok hozzá. Hiszen, sosem volt rá példa. Mindig csak utáltam őt, ami most sem változott meg. Tiszta szívemből gyűlölöm őt. De muszáj megjátszanom magam, hogy segítsek Sophia-n.