Dream or Real?

01/32.part

"Az élet olyan, mint egy levél..sosem tudhatod, hogy mit tartogat számodra!"

Miután sikerült nagyjából össze szedni magamat, felálltam a helyemről, majd a pult felé mentem, hogy vegyek magamnak még egy italt. Azt hiszem, hogy szükségem is van rá, amilyen állapotban vagyok most. Szerintem, ha valaki látna engem, már nem azt a kedves és mosolygós lányt látná viszont, hanem pont az ellentétét. Egy élettelen, kedvtelen lányt. Ami egy kicsit elszomorít. Vissza akarom kapni azokat az éveket, amíg nem kellett aggódnom semmin sem az árvaházban.

"Az embert nem a fájdalom öli meg, hanem a remény, amiben csalódott!"

Amióta örökbefogadtak, azóta még katasztrófális az amúgy is katasztrófális életem. Azt hiszem, hogy kijelenthetem, hogy tényleg vonzom a bajt. És, hogy egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok.

Szerencsére már éppen én következtem a sorban, így vettem egy nagy bátorságot, majd szólásra nyitottam a számat, de valaki beelőzött. Nem várta ki, míg ő jön! Paraszt!

-Hey, ember! Nem látod, hogy vannak körülötted mások is, aki kivárták a sorukat?- kérdezett rá a pultos fiú a tolakodóra, majd folytatta,- szépen vissza állsz a sorba, és te is kivárod, amíg sorra kerülsz, aztán kiszolgállak!- jelentette ki, és a sorra mutatott.

Ránéztem a tolakodóra, majd azonnal el is kaptam a tekintetemet róla, és inkább a pultos fiút néztem. Hallottam valamit fél füllel, hogy szitkokat szór a pultosra, de szem lesütve tette, amit a srác mondott neki.

-Szóval, neked mit adhatok?- kérdezte immár tőlem.

-Egy vodkanarancs lesz.- mondtam, majd a tekintetemet a pultra szegeztem.

A srác elmotyogott egy "oké"-t, és vettem a bátorságot, hogy megnézzem a srácot, aki kioktatta azt a parasztot. Átlagos testalkata van, szőke rövid haj, de a szeme színét nem tudom megállapítani, mivel háttal áll nekem. Hirtelen azt veszem észre, hogy megfordul, majd felém jön, és így megtudom lesni a szemét, ami gyönyörű kék színben pompázik. Igazándiból, nagyon kedvesnek tűnik, olyan melegséget áraszt magából.

Felém nyújtja a kért italt, így ránézek, és elmosolyodom.

-Niall Horan vagyok.- Mutatkozik be az ismeretlen, aki már nem is annyira ismeretlen, mivel már tudom a nevét. -Téged hogy hívnak?- Tette fel a kérdést, amire kissé elszomorodom.

-Sarah White vagyok.- mondom azt a nevet, amit állnévnek használtam az évek során.

Nem hiszem, hogy fiú barátkozni akar velem, csak szimplán kedves akar lenni.

"Sose felejts el mosolyogni! Még akkor sem, amikor szomorú vagy. Lehet, hogy valaki beleszeret a mosolyodba!"

-Egyedül vagy itt?- folytatta tovább a kérdezősködést.

-Igen. Akkor én most megyek.-mondtam, majd átnyújtottam neki az ital árát, és sarkon is fordultam, vissza ahhoz a helyhez, ahol előbb voltam.

Meg sem vártam a reakcióját, csak elmentem. Úgy éreztem, hogy ha azonnal nem ülök le, akkor a padlón kötök ki. Egyszerűen a lábaim nem bírtak el. Olyan nehéznek éreztem, mint ahogy a szívemet is.

Rengeteg minden történt velem ez alatt az évek alatt, mióta élek.

Éveken át keresztül szenvedtem Frank miatt, és kiderült, hogy ő tehet arról, hogy árva lettem. Frank volt az a személy, aki elvette tőlem az életemet. Nem ismerhettem meg a szüleimet, miatta. Mennyi mindenről maradtam le. Nem is ismerhettem a szüleimet, mert elvették őket tőlem. Egy közös biztos, hogy van köztem, és a szüleim közt. Egy biztos pont az életünkben. Frank!