Dream or Real?

01/39.part

- Most már minden rendben lesz, kincsem! – Jelentette ki magabiztos, és gyengéd hangon.

Nem tudtam, hogy hova tegyem Frank gyengédségét velem szemben. Sosem volt hozzám gyengéd, se pedig kedves, vagy megértő. Már előre rettegtem, hogy mi vár rám nála. Hiszen tudom, hogy sokszor kihúztam nála a gyufát. Ez olyan vihar előtti csend volt az ő részéről. Ami nem jelentett semmi jót a számomra. Lehet, hogy ennyire jól alakítom a szerepemet, hogy egy kis emberségre rá tudom venni őt? Futott át az agyamon ez a kis kérdés. Franket ismerve, nem hiszem, hogy pár könnycseppel meg lehetne őt hatni.

- Menjünk! Itt van a kocsi. – Mondta, mikor elváltam tőle.

- Oké.

Egyeztem bele ellenkezés nélkül, majd kézen ragadott, és elindultunk a kocsija irányába, ami kicsit messze volt. Ahogy egyre közelebb értünk, láttam egy alakot a kocsiban, ahogyan ott gubbaszt. Nem igazán tudtam kivenni az alakból, hogy ki volt az, mert ahhoz elég messze voltunk.

Amikor oda értünk a kocsihoz, megláttam, hogy Sophia az, aki a kocsiban van. Szívem kihagyott egy ütemet, annyira megkönnyebbültem, hogy Frank betartottam az ígéretét. Ahogy elnézem, nem esett neki nagyobb baja, mint amire számítottam. Szerintem csak a sokkhatás alatt van.

- Ígértem neked valamit, és én betartom, ahogyan te is. – Mondta nyugodt hanggal, mikor látta, hogy kiszúrtam a lányt a kocsiban.

- Ennek igazán örülök. – Mondtam, majd jobban szemügyre vettem a lányt.

Ahogy elnézem, nem esett neki nagyobb baja, csak néhány vágás, és seb díszíti a testét. Nem hiszem, hogy a lány tudja, hogy mi történik most körülötte, és hogy hol van. A szeme le van kötve, a száját leragasztotta, a keze hátra van kötve, ahogyan a lábát is megkötözte. A ruhája piszkos, tépett, és érzem, hogy kellemetlen szagot áraszt magából a lány. Olyan, mintha egy rothadó állatnak a teteme lenne, amit éppen az állatok, és bogarak emésztenek. Szinte hányingerem lett a szagtól.

Kénytelen voltam elhajolni tőle, nehogy kiadjam magamból mindent, amit a kórházban ettem. Igaz, nem volt valami fényes az étel, de azért ehető volt. Ha választanom kéne, akkor inkább a kórházi kosztot választanám. Az még valamennyire elviselhetőbb, mint ahogyan Sophia néz ki, vagy éppen amilyen szagot áraszt magából.

- Sophia! – Szólítottam meg a nevén.

A lány az én irányomba fordította a fejét, majd láttam rajta, hogy meg van ijedve.

- Ne aggódj, rendben? Nem akarlak bántani. Angel vagyok. A szüleid jó barátja. Azért jöttem, hogy segítsek rajtad. – Mondtam el az igazat.

Ahogy elnézem, Sophia kissé megnyugodott.

- Leveszem a kendőt a szemedről. Először rossz lesz, hogy láthatsz, de ne aggódj, mert egy kis idő, és hozzá szokik a szemed a világossághoz. – Mondtam, majd a kendőhöz nyúltam, és hátul kikötöttem, majd levettem róla a szemkendőt.

Sophia szeme csukva volt, nem merte kinyitni. Szerintem, - és a tapasztalatom szerint – félt attól, hogy mit fog látni. Ilyenkor az ember nem bízik meg az emberben, hiába nyugtassa meg őt valaki, aki segíteni akar neki.

- Ne félj, oké? Nem lesz semmi gond. Kinyithatod a szemed, hogy szoktasd a fényhez. – Bátorítottam őt, hogy nyissa ki a szemét.

Sophia óvatosan bólintott, majd elkezdte kinyitni a szemét. Amint kinyitotta, azonnal vissza is csukta. Többször pislogott, hogy megszokja a szeme a fényt, majd lefele nézett.