Dream or Real?

01/28.part

El sem hiszem, hogy egy bokor mögött bújkálok, arra várva, hogy Eric egyedül legyen. Teljesen meglepem saját magamat a mostani viselkedésemmel. Én nem voltam ilyen. Teljesen megváltoztam, amióta kihoztak az árvaházból. Minden, amit idáig megtudtam, egy nagy köd. Eric tudna nekem mesélni a szüleimről, hogy milyen emberek voltak ők, hogy ki volt az a Frank, akit az úgynevezett 'anyám' leírt a levélben. S talán arra is fény derül, hogy ki tette bele a táskámba a levelet. Vagy, hogyan, vagyis, miért pont a Payne család fogadott engem örökbe. Lehet, hogy ezt az egészet, Eric tervelte volna ki? Hogy megkeressen engem, ahogy a levélben állt? Annyi kérdés merült fel bennem, s annyi megválaszolatlan kérdések maradtak. De talán, most, Eric néhány kérdésemre választ is adhat.

Amíg elmerültem a gondolataimban, észre sem vettem, hogy kijöttek a házból. Illedelmesen kezet ráztak, majd elköszöntek egymástól, de mielőtt még végleg beszálltak volna a kocsiba s elmentek volna, még váltottak néhány szót, amit pechemre nem hallottam, mert messze voltam tőlük. De, csakis azért, nehogy kiszúrjanak engem, mert akkor tuti biztos, hogy nem tudnék meglógni. Így legalább, reményeim szerint, hogy Eric egyedül marad, nagyobb az esélyem, hogy meglógjak tőle, s ne kapjon el. De, ha hárman lennének, esélytelen lenne az egész. Három, erős rendőr férfi, egy gyenge gyámoltalan lány ellen, hát reménytelen. Végre valahára, hogy Louis, s Tom beszállnak a kocsiba, s elmennek.

A rejtekhelyemről még nem jövök elő. Meg kell győződnöm róla, hogy a kocsi tényleg elmegy, s Eric be a házba. Megvártam míg a kocsi eltűnik a látókörömből, s mire vissza néztem Eric-hez, már nem láttam őt. Nem tudom, hogy bemenjek-e hozzá, mert hát, egy kicsit elbizonytalanodtam. Mi van akkor, ha ez csak egy csapda? Mi van, ha pont így tervezték meg az egészet, hogy engem elkapjanak? Mi van, ha nem is vagyok képes mindenre, amit eldöntöttem? Mi van, ha ez csak egy játék? Nem tudom. De azt tudom, hogy megígértem a Payne családnak, hogy vissza kapják az öt éve nem látott lányukat, Sophia-t. Már csak Sophia miatt kell össze szednem a bátorságomat, hogy végre megszabaduljon Frank-től, és vissza térhessen a családjához, akik szeretik őt. Jobban, mint engem. Hiszen, engem soha senki nem szeretett. De mindegy is, hiszen most nem ez a lényeg, hanem Sophia, és az én életem.

Minden erőmet, és az összes bátorságomat össze szedve, felkeltem a rejtekhelyemről, majd beszívtam egy nagy levegőt, és azt szépen ki is fújtam. Megindultam a ház felé, ahol Eric lakott. Eszembe jutott, hogy nem mehetek be az első ajtón, nem kopogtathatok be hozzá, mert akkor oda a meglepi. Azt akarom, hogy örökre vésődjön be az elméjébe az, ahogyan előtte állok teljes nagyságban, annyi idők után úgy, hogy én kerestem meg őt, s nem pedig fordítva. Így a hátsó ajtóhoz sétáltam, ügyelve arra, nehogy meglásson engem. Elértem egy ablakhoz, s óvatosan felnéztem, hogy betudjak lesni, és Eric ott volt, éppen a konyhában. Készített valami ételt, és amikor félrepillantottam, megláttam az asztalon egy fegyvert, ami sejtésem szerint az övé, mivel zsaru, akiket nem szívlelek. Nagyon nem. De ez talán kapóra is jön a fegyvere. Eric elment a konyhából, magával véve az elkészített ételt.

Mivel Eric már nem volt a látókörömben, így felegyenesedtem, majd az ablakra tettem a kezem, amit kiszeretnék nyitni. Nagy meglepetésemre nem volt bezárva, nyitva volt. Csak annyi volt a dolgom, hogy belljebb löktem azt, és ugrottam egy nagyot, hogy az ablakban tudjak lenni. Sikerült, ahhoz képest, hogy nem vagyok igazán kondiban, így kellemesen csalódtam magamban. Egy mosoly kúszott az arcomra, majd belljebb invitáltam magam a konyhába. Sajnálatomra véve, hogy az ablak alatt a mosogató volt, így bele léptem, de szerencsémre nem volt benne víz. Gyorsan leugrottam onnént, ügyelve arra, hogy ne csapjak nagy zajt magam körül.

Az asztalhoz léptem, és a fegyvert a kezembe vettem, majd elsüllyesztettem a táskámba, és nagyobb figyelmet arra terelve egy tárgyra, ami segíthet nekem. Hogy megtudjam magam védeni Eric-től, ha arra kerülne a sor. Nem bízok a zsarukban, teljes szívvel utáltam őket. Bár, nem tehettek róla, de én akkor is utáltam őket. Mélységesen megvetem az összes rendőrt.

Kerestem egy éles tárgyat, pontosabban kést, amit használok majd, ha bajban érzem magamat. De nagyon remélem, hogy arra nem kerül sor. Nem igazán szeretnék bántani senkit sem. A konyha pulton volt egy tartó, amiben sok kés volt, és gondolom, hogy elég éles. Az egyik legnagyobbat magamhoz vettem, majd lassú léptekkel indultam ki a konyhából, egyenesen a nem tudom hogy hova is pontosan, de gondolom, hogy a nappaliba. Amint kiértem, hamar be is bizonyosodott, hogy a nappaliba értem, s megláttam Eric-et, aki éppen fogyasztotta az elkészített ételét, s közben a telefonjával babrált.

"Helló! Jó újra látni téged!" mondtam, miközben a torkához szorítottam a késemet, ami pontosabban az övé.

Eric nem számított rám, így megrezzent azon, ahogyan a kést a torkához szorítottam.

"Angel? Te vagy az?" kérdezte hitetlenkedve.

"Szerinted mégis ki?" kérdeztem szarkasztikusan.

"Mit akarsz?" kérdezte.

Vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam azt, és enyhítettem a szorításomon.

"Beszélni." mondtam halkan.

"Így egy kicsit nehéz lesz, mivel kést szorítasz hozzám!" jelentette ki.

Ahogy beszél, olyan érzésem támadt, mint akit nem is érdekelnék. Az egy kis reményem is elszállt attól, hogy talán Eric szeret engem. Azt hiszem, hogy végleg egyedül vagyok. Nem szeret engem senki sem. Hiszen még az igazi szüleim sem szerettek, mert elhagytak. Mert hát, azért valljuk csak be, hogy szerettem volna jobban megismerni, hogy közel kerüljünk egymáshoz, hogy bepótoljuk az elveszett időt. Minden reményem, és álmom, szerte foszlott.

"A helyzet nem számít." mondtam, miközben erősen tartottam hozzá a kést.

"Pedig, hidd el, hogy kényelmesebb lenne, ha elvennéd a kést a torkomtól, Sarah! Vagyis, Angel!" javította ki magát.

"Nem Angel vagyok! Sarah a nevem. Nekem az Angel-t a szüleim adták, de nem érdekeltem őket. Így Sarah a nevem. Világos?" kérdeztem nyugodt hanggal.

"Igen. A szüleidtől kapott levél, ezek szerint nálad van. Liam megígérte, hogy neked adja." mondta.

"Igen. Elolvastam, és az érdekelne, hogy ki az a Frank, akit említett benne!" mondtam semleges hangban.

Tulajdonképpen sok minden érdekelne, de Eric bebizonyította, hogy én őt nem érdeklem, ami egy kicsit fájt.

"Frank ölte meg a szüleidet!" jelentette ki.

Hallottam a hangjában, hogy mérges lett, amint szóba került Frank neve. Kicsit elsápadtam, és megszédültem, amikor kimondta, hogy a szüleim nem élnek. Szíven ütött.

"Ki az a Frank? Mi a teljes neve?" kérdeztem, miközben próbáltam lenyelni a gombócot, ami a torkomban keletkezett.

"Frank Montez!" mondta dühösen.

Azt hittem, hogy ott helyben összeesek. Nem akartam hinni a fülemnek. Lebénultam. Nem tudtam egyetlen egy szót sem kinyögni a név hallatán. Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. Ez teljesen lehetetlen. Éreztem, hogy a könnyeim gyülekeznek a szememben, de nem engedhettem, hogy utat törjenek maguknak.

A kés, ami a kezemben volt, hirtelen meglazult a szorításom rajta, amit Eric kihasznált, és elvette tőlem. Megfogta a kezemet, szorosan tartotta, nem engedte el. Nem tudtam volna megmozdulni, így nem is tudtam volna elszaladni.

"Jól vagy? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott!" mondta, miközben engem nézett.

Éreztem. Éreztem, ahogyan engem néz, és mire észbe kaptam, hogy eltudjak rohanni, addigra már késő volt. Egy nagy csattanásra lettünk figyelmesek, ahogyan Louis, Tom, és Liam is felbukkant a hátuk mögött.

"Angel!" suttogta Liam.