Dream or Real?

01/07.part

Miután elrohantam Liam-től s a barátaitól, egy tóhoz mentem, ahol kövek voltak, majd leültem az egyikre, s sírtam. Nagyon fájt, hogy rajtam nevettek. Igazából nem is kellett volna, hogy rosszul érintsen, mivel az iskolába is folyton engem találtak meg a menő gyerekek, d imádtak engem szivatni, lemondani. Elviseltem, mint mindig. Hozzá is szoktam. De ez most nagyon fájt. Lehet, hogy azért, mert azt hittem, hogy minden jó lesz. Lesz egy szerető.családom s bátyám. A mesékben mindig jól alakul. De a való életben miért nem? Miért nem lehet jó minden? Miért kell engem folyamatosan bántani? Mivel érdemlem meg a folytonos megaláztatást? Egyszerűen nem értem. Feladom. Végleg feladom. Mindent feladok.

Megtöröltem az arcomat, majd oldalra néztem. Megláttam egy üveg szilánkot. Felálltam, s oda mentem. Majd átfutott az agyamban, hogy tényleg meg e akarom tenni. De végül úgy döntöttem, hogy igen. Inkább kívül fájjon, mint belül. Több fájdalmat már nem vagyok képes elviselni. Hiszen egész életemben csak bántottak, megaláztak. De többet már nem vagyok képes elviselni.

Megragadtam a kezembe az üveg darabkát, majd vissza ültem a helyemre. Ki egyenesítettem a karomat, majd a bőrömhöz tarottam az üveget. Elkezdtem vagdosni magam. Annyira fájt, amikor sok mély vágást ejtettem a karomon, hogy szinte sírtam. Ordítottam belülről a fájdalomtól. Miután elég sok vágást ejtettem a karomon, az üvegre néztem, majd vissza a kezemre, s ismét az üvegre. Majd felálltam, s eldobtam az üveget, egyenesen a vízbe.

Felsóhajtottam, majd vissza ültem a kőre. A véres kezemet néztem. Csendben meredtem a kezemre, ahogy a vérzik. Nem csináltam semmit. Csak néztem, ahogy lefolyik a vér a kezemből.
Hirtelen egy kéz ragadta meg a vállamat. Felsikoltottam s előre estem.

-Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni. Úr isten..mi történt a kezeddel? Valaki bántott? - kérdezte az ismeretlen.

Őszintén szólva nagyon jól nézett ki a srác. Tele volt tetoválásokkal, s fekete haja volt. Amihez illet a szeme színe. Sötét barna szeme van.

Valamit ki kell, hogy találjak a kezemre. Bár szerintem sejti, hogy mi lett a kezemmel. Hirtelen ötlettől vezérelve, szó nélkül elrohantam. Olyan gyorsan elfutottam, hogy majdnem elesetem a saját lábamban. Miután megálltam, hogy kifújjam magam, közben hátra néztem, hogy jön e utánam. Nem láttam senkit sem, de inkább még egy kicsit körbe néztem, hogy biztosra vegyem, hogy nem jött utánam.

Ránéztem a kezemre, s elöntöttek a könnyeim. Úgy éreztem, hogy a lábaim nem képesek megtartani. Így a földre estem. Nem törődtem semmivel s senkivel sem. Csak magam akartam lenni.

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig lehettem a földön, vagy hogy mennyit sírhattam, mert mire észbe kaptam, már elég sötét volt. Nem volt kedvem "haza" menni. Egyedül akartam lenni.

Hiszen hozzá szoktam, hogy egyedül vagyok. Nem jelent már problémát. Egész életemben egyedül voltam, s úgy látom, hogy ez most sem fog megváltozni. 17 évig egyedül voltam, mint a kisujjam. Soha senkinek sem számítottam. Tulajdonképpen nem is lep meg engem, hogy egyedül leszek.

Nem is vártam semmit. Az én életem a magány. Mindig is az volt, s az is marad.
Ahogy gondolkodtam, újból elsírtam magam. Meglep, hogy még mindig vannak könnyeim, azok után, hogy szinte az egész napom sírásból áll.

Fogalmam sincs, hogy mi a helyzet náluk. Mivel nem tudom, hogy Liam már haza e ment, vagy ha igen, akkor mit mondhatott a szüleinek. Hogy én miért nem vagyok vele?!

Hát nagyon remélem, hogy valami hihetőt mondott nekik, hogy én miért nem vagyok vele. Majd ránéztem a kezemre, s láttam, hogy a vér már nem folyik, s meg száradt időközben.

Elindultam azzal a reménnyel, hogy már alszanak. Mivel már elég későre jár.

Olyan hamar vissza tértem, hogy szinte észre sem vettem. Csak akkor vettem észre, amikor egy ismerős hangot hallottam. Felnéztem s Liam volt az.

-Te meg hol voltál?

Nem válaszoltam. Próbáltam a kezem a elrejteni. Ami egy kicsit sikerült is, mert sötét volt. Szó nélkül s lehajtott fejjel indultam meg.

-Válaszolj! Hol voltál?

Hallottam a hangjából, hogy dühös. Nem akartam beszélni. Senkivel sem.
Így hát újra elindultam az ajtó felé, de Liam ebben megakadályozott. Megragadta a jobb kezem, s én közben azon imádkoztam, hogy nem vegye észre a kezemet. Mert abból tuti, hogy nem jönnék ki jól. Főleg, hogy ki se tudom magyarázni, hogy miért lett olyan, amilyen a kezem.

-Kérlek! Engedj el! Fáj!

-Nem válaszoltál. Szóval.. Hol voltál?

-Csak sétálgattam. Nem tudom, hogy merre. De kérlek, hogy engedd el a karom, mert ez nagyon fáj.

Már szinte a könnyeim égették a szemem. Nem voltam valami jó állapotban, hogy vissza tudjam tartani a feltörekvő könnyeimet. Kiszabadultak. Utat törtek maguknak.