Három Lépés II. - Megfojtott béke

Népmegfigyelési Archívum - Felvételek

– Súlyos tragédiák elszenvedőjévé vált Lombardia az eltelt 24 órában. Felfogni is képtelenség, hogyan kerülhetett sor minderre. Persze sokan sokféle képpen magyarázzák; önteltséggel, elbizakodottsággal, azzal, hogy ez a rendszer már nem jogosult tovább a fentmaradásra...
Én erre azt mondom, nincs igazuk! Még ha az állításaik külön-külön igazak is, kinek van joga dönteni élet és halál felett? Szerintem csakis a Néma Isteneknek. Persze mondhatjuk, hogy ők döntöttek így, csakhogy az ítéletet nem ők hajtották végre, hanem magukat önkényesen az istenek végrehajtóinak megtett emberek! De ehhez nem volt joguk!
Ezt a tett... Nincsenek rá szavak. Emberi mivoltából teljességgel kivetkőzött cselekedet volt, ami csak a tizenöt évvel ezelőtti moeniai merénylethez fogható brutalitásában és kegyetlenségében. És még nem telt el egy nap sem, a legújabb tragédia és a szégyenletes éjszaka óta. Még módunk sem volt magunkhoz térni a borzalmak után, de túlélők máris válaszért kiálltanak. Csakhogy nincs válasz ilyen cselekedetekre...
Ennek ellenére a világ nem állt meg, tovább forog az események után is. Ezért mi sem állhatunk meg összeroppanva a rettenet alatt. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell időt hagynunk a gyászra. Lassítsuk le lépteinket, hogy megemlékezzünk az áldozatokról. Meg kell állnunk pár pillanatra a mindennapi küzdelemben, hogy döbbenttől megtorpant lelkünknek legyen módja utolérni minket megfáradt testünkben. Számot kell vetnünk a veszteségeinkkel, mert rengeteget vesztettünk most ebben az őrületben.
A támadásokban, amik évezredes múltunk szimbólumainak elpusztításával a hitünk elpusztítására is törtek. A leomlott Pátriárka Palota és Tacticusi Torony minden bizonnyal sokukban döntötte romba a hitet és reményt. Annál is súlyosabb ez a veszteség, hogy népünk legjobbjait sújtották porba a támadók.
És most, hogy itt állunk oly' drága és oly' fontos halottaink koporsói felett, keresem a szavakat, hogy valami életükhöz méltóval tudjak búcsúzni tőlük, mielőtt útnak indítjuk őket az óriások földjére. Sokat gondolkoztam, mit is mondhatnék róluk, de a szavaim csak eljellegtelenítenék őket. Hiszen ők nemcsak a Pártiárkáink, tacticusaink, a támadásokban elesett palotaőreink, rendfenntartóink voltak, hanem fiak, apák, férjek, lányok, anyák, feleségek... Ez teszi a fájdalmunkat igazán méllyé...
Olyan emberek voltak ők, akikkel nap nap után együtt dolgoztam, nap nap után találkoztam velük. Akik ennek a népnek, ennek a Kontinensnek, sőt, ennek a világnak a jólétére esküdtek fel. Hiányuk örökké kísérteni fog minket. És ha ez önmagában nem lenne még elég súlyos csapás, rajtuk kívül elvesztettük vezetőinket egytől egyig, mind a tizenhárom pátriárkát. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez az igazi, a legfájdalmasabb ütése a sorsnak, mert ez egy egész nép tragédiája, amiben mindenki egyként osztozik.
Számomra kifejezetten nehéz ez a veszteség. Bizonyára tudják, hogy szoros kapcsolatban álltunk a XXIII. Pátriárka Őméltóságával. De azzal már kevesen lehetnek tisztában, hogy ez nemcsak a világunk életében betöltött szerepünkre korlátozódott. Olyannyira nem, hogy Őméltósága egy ellenem készülő támadástól tartva, a saját palotaőreit rendelte ki a védelmemre...
Így állhatott elő az a helyzet, hogy amikor támadás érte a Palotát, nem volt elég őr ott, hogy ellent tudjanak állni az ostromnak. Ellenben, az én házamba, amit hősies elszántsággal védtek az őreik, nem tudtak bejutni a támadók. A borzalmak másnapján letaglózott a felismerés, hogy az én életem tulajdonképpen Őméltósága önfeláldozásából és önzetlenségéből fakadó ajándék. Olyan adósságot ró rám ennek az áldozatnak a terhe, amit talán soha nem nyílik módom törleszteni...

– Luthert Magisternek! Luthert Magisternek!

– Törlesszen a Magister! Törlesszen a Magister! – Zúgta egy emberként a tömeg. – Tegyen értünk Magister Luther! Tegyen értünk Magister Luther!

Percekbe telt, mire Luther felemelt kezét látva csillapodni kezdett a zaj.

– Természetesen megtisztelő ez a nekem szavazott bizalom. De mindannyian ismerjük Eshter törvényeit. Ilyen vészterhes időkben a vidékeknek méltókat kell állítania, és a népnek közülük kell kiválasztania a Magistert, aki kivezeti őket a káoszból. Magam sem szeretnék másképp eljárni. Amennyiben, jelölnek a méltók közé, annak megfelelően viselem majd a terheimet. De ha a népünk másképp dönt, Első Tacticusként fogok segédkezni a méltók mellett – természetesen tisztában volt vele, hogy rajta kívül egy épkézláb jelölt sem maradt.

– Magister! Magister! Luthert Magisternek! – Zúgott fel ismét a tömeg, ekkor már nem is tudta elhallgattatni őket.