Három Lépés II. - Megfojtott béke

Hallgatjuk, Doktor úr!

Bastion nagyon nehezen viselte a várakozást. Hol járkált, hol visszaült Harmadik mellé. Az sem tudta megnyugtatni, hogy Harmadik szerint felesleges fényes nappal számítani rájuk. Nem véletlen indultak éjszaka. Ugyanezért nem fognak világosban visszajönni sem. Akár megtalálták az ellenállást, akár nem, nem fogják kockáztatni, hogy meglássák őket.

Simon látszólag annyira nem aggódott, hogy el is nyúlt a fűben bepótolni a hiányos éjszakai alvást. Teljesen kimerült, és amint egyenesbe került, szinte azonnal átcsúszott félálomba, és mindenféle képeket és jelenetek kezdtek cikázni előtte az ébrenlét és az álom határán. Ahogy az utóbbi napokban mindig, mindenféle kicsavart, borzalmas formában azt élte át újra meg újra, ahogy meghaltak Warddal.

Kívülről nem látszott semmi ebből a nyugtalanságból, amíg igazán mély álomba nem süllyedt, nem kezdte dobálni magát, nem verte a veríték sem. Bastion nem is foglalkozott vele különösebben, nem volt álmos, vagy beszédes kedvében. A látszólag nyugodt bóbiskolás még ha bosszantotta is, erőt vett magán, hogy aludni hagyja Harmadikot. Valamivel viszont szerette volna elfoglalni magát, hogy ne kattoghasson az agya kontrollálatlanul a félelmein. Így vette észre Harmadik mellett Loire ezerszer megtépázott könyvét.

Sosem szeretett olvasni, de jelenleg gondolkodni sem akart. Ezért arra jutott, hogy maga is ad esélyt a világ első és eddig egyetlen nem mágus orvosának. Állítólag létezett orvosának. Eszébe jutott, amit még az iskolában tanítottak – persze szigorúan csak említés szintjén erről a betiltott könyvről. Az volt a hivatalos álláspont, hogy az összeomlás előtti Hegymély világbomlasztó propagandájának egy késői lépése lehetett, ez a könyv, amivel azt próbálták megingatni, ami a régi világrendből megmaradt. Nem véletlen, hogy a mai napig nem sikerült bebizonyítani, hogy a Méregkeverő valóban létezett-e.

Bastion ha őszinte akart lenni magához, nehezen hitte, hogy egy ilyen ember valóban élhetett. A mágusok miatt. A Szigetek mágusai sosem nem hagyták senkinek, hogy kétségeket merjenek ébreszteni a világban kiérdemelt jogaikról. Tűzzel-vassal üldöztek volna bárkit, aki kicsit is olyan, mint a Méregkeverő. Ezért ő személy szerint ezt a regényt egy ismeretlen író zseniálisan megkomponált fantáziálásának tartotta.
Mégis inkább úgy döntött, hogy ezzel a mesével ölti a várakozást, mint a saját kínzó gondolataival. Felnyitotta hát a könyvet, hagyta, hogy magától ott nyíljon szét, ahol utoljára befejezték az olvasását. És abban bízva, hogy ettől gyorsabban telik majd az idő, nekiveselkedett a történetnek.

Tudod, sosem gondoltam volna, hogy a háború ide, a hegyek alá is beszivárog. A Mély amióta csak ide kerültem, olyan mint a béke szigete nekem. De nem lenne az, ha te nem jöhettél volna velem. Pedig az Istenek látják a lelkem, mennyire nem akartam jönni! Ti jóságos Égiek! Mennyire nem akartam visszajönni ide, tőled teljesen függetlenül sem!

Ne nézz így, igen, tudom, itt nem hisznek bennük, éppen ezért hallani sem szeretnek róluk... De a bőrömből nem tudok kibújni, akármennyire is húzzák a szájukat a Néma Istenek említésének hallatán. De én nem csak itt nőttem fel, nem az ő hitük tanított. Vannak dolgok, amiket nem tudok hátra hagyni magamból, félvérként sem tudok egyszerre két hitrendszerhez hű lenni.

Szerintem te is érted, mire gondolok. Bár te mindkét hitet merő ostobaságnak tartod. Valahol jogos, miért kéne a Néma Istenekben hinned, amikor téged nem ők, hanem az emberek alkottak. Ők pedig nem is állhatnának távolabb attól, hogy istenek legyenek. A Mély hitét pedig pont amiatt nem érted, ami miatt én sem. Hiszen mindkettőnknek felfoghatatlan, hogy lehet végtelen, de mindig más ismétlődésben hinni? Az, hogy mindennek meg kell történnie velünk, ami csak megtörténhet, inkább büntetésnek tűnik nekem. Igen, tudom. Neked meg baromságnak. Ahogy az is, hogy minden lélek kap egy szikrát, amivel újra születhet, ha erre vágyik.