Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy kislépés

Loire-t másnap Espada ébresztette. Egész pontosan azzal, hogy hasára süt a nap. A lány ezt nem tudta értékelni, lévén a föld alatt ezt kifejezetten nehezére esett elképzelnie. De a fiú alig bírt a lelkesedésével, a Mélyben sokkal kedvesebben álltak hozzájuk, mint Csillagfényfokon az ellenállás. Hősként fogadták az összes visszatérő katonát, akik segítettek Középváros felszabadításában. Nem voltak kivételek ez alól a szívélyes fogadtatás alól ők sem.

Miután Loire magához tért, lezuhanyozott, és magára vette a kikészített tiszta ruhákat, visszahuppant az ágyra. Olyan jó puha volt, nem akaródzott otthagynia. Miközben ő még lustálkodott egy kicsit, Espada lelkesen mesélt neki mindenről, ami az alatt történt, amíg aludt. Elmondta, hogy nem nagyon törődnek velük, oda mennek, ahova akarnak. Ha bárkit megszólítanak, a mélyiek barátságosak velük. Kifejezetten kellemes felüdülés ez a Parancsnok és Csillagfényfok ellenségessége után.

– Az, hogy oda megyünk, ahova akarunk nem csak rátok vonatkozik?– A lány biztos akart lenni a dolgában. – Tudod, itt nem szeretik a mágusokat...

– Ward azt mondta a Parancsnoknak, hogy a vendégszeretet vagy vonatkozik mindenkire, vagy senkire. Azt nem tűrte volna el, hogy téged meg Bastiont úgy bezárjanak, mint Chealsey-t.

– Mint Chealsey-t? – Loire érezte, hogy értetlen csodálkozás ül ki az arcára.

– Igen – rántotta meg a vállát nemtörődöm módon Espada. – Ward az hazudta nekik, hogy a foglyunk, és hogy elvarázsoltad, de azért jobb bezárva tartani. A Parancsnok erre felvetette, hogy esetleg titeket is be kéne, tudod, hogy ne zavarjátok fel a Mély nyugalmát. Azt ígérte Wardnak, hogy intéz nektek egy kényelmesebb körletet, de ő hallani sem akart róla.

– És belement? Mármint a Parancsnok... – Loire ezt meglehetősen nehezen hitte, bár a választottjáról gond nélkül el tudta volna képzelni azt is, hogy két ököllel torolja meg a „mágusai" sértegetését.

– Hát szerintem nem volt más választása. Ha jól vettem ki a szavaiból, a városvezetők kíváncsiak voltak ránk. Tudni akarták, kik jöttek Csillagfényfokról. Miután megérkeztünk, és megkaptuk a szobánkat meg az őreinket...

– Őreinket? – kapta fel a fejét erre a szóra.

– Aha – bólintott a fiú –, oda mehetünk, ahova csak akarunk, ameddig jön utánunk valaki.

Elmagyarázta, hogy annyi kötöttség van csak az itt tartózkodásukban, hogy minden kaptak maguk mellé egy-egy katonát, akinek az a dolga, hogy kövesse őket, és visszaterelje a vendégeket, ha olyan helyre tévednének, ahol könnyen elveszhetnének.

– De ne aggódj, tudomást sem kell róluk venned. Nem szólnak hozzád, semmivel sem érzékeltetik a jelenlétüket. Gondolom, ha valami olyat tennénk, vagy olyan helyre vetődnénk, ahova nem szabad, akkor közbe avatkoznának. De eddig nem csináltak semmit azon kívül, hogy az enyém jött utánam. Meg válaszolt, ha kérdeztem.

– Tényleg, hol vannak a többiek? – Már korábban rá akart kérdezni erre, de Espada olyan lelkesen mesélt, hogy nem tudta félbeszakítani.

– Bastion és Harmadik korán keltek, és miután kiszolgálták magukat a bekészített reggeliből...

– Várj! – Csapott le egy éhes keselyű vehemenciájával a reggeli szóra Loire. – Szóval kaptunk enni?

– Hogy kaptunk-e? – Nevetett fel Espada. – Kevés vagy te ahhoz, hogy mindet magadba tömd.

Azzal átvezette egy teremmel arrébb nővérét. Szállásnak számukra egy elég nagy lakrészt jelöltek ki, az egészről azonnal látszott, hogy nem akárkik nyerhetnek ide bebocsátást. Öt szoba volt benne, mindüknek egy. Ráadásul minden szobához saját mosdó és fürdő tartozott. Espada erről azt mondta, hogy magasrangú tisztek családtagjait szokták itt elhelyezni. Az öt szoba pedig egy tágas, előtérként is funkcionáló társalgóba nyílt. Itt volt egy hosszú, széles asztal mindenfelé földi jóval roskadásig pakolva.