Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy visszalépés

Espada megérezte a hátuk mögül érkező mágiát, hűvösen telepedett a karjaira. Felnézett arra a háztetőre, amelyiken Loire-nak és Bastionnak lennie kellett. Hiába meresztgette a szemét, nem látott semmit a félsötétben. Vagyis, mintha érzékelt volna valami mocorgásféleséget a távoli kémények közt, mégsem volt biztos benne, hogy nem csak a szeme káprázik. Aztán feladta a keresgélést, én inkább visszatért a türelmes várakozáshoz.

Pár perc múlva felhangzottak ez első dördülések. A vizesárokból ezerfele fröcskölt a robbanás hatására felhevült víz, de szerencsére őket nem érte el. Ahogy a szerterepülő törmelék sem. Egyedül a robbanás szele által sodort por terítette be őket. Espada még épp időben takarta el szemét, így nem ment tele vízpárától csomós szemcsékkel. Ahogy a körülöttük kavargó por elült, az órájára pillantott. Még várniuk kellett egy kicsit, hogy az átokdarabok biztosan beköltözzenek a sebesültekbe, és végezzenek velük.

Közben a zaj szinte őrjítő volt. Sebesültek üvöltöttek, nyögtek mindenfelé körülöttük. A robbanások szele és ereje megrongált néhány közeli házat is, ezeknek a belső fal felé néző oldalai vagy ledőltek, vagy átszakadtak. Mindenfelé csövek és vezetékek meredeztek elő ezekből, mint csontok és erek egy összetört testből. Csakhogy az épület-testek most tégla záport zúdítottak a közelben tartózkodó balszerencsésekre. Espada a korábbi tapasztalatai ellenére sem volt arra felkészülve, hogy ennyire elszabadul a pokol.

A füle csengett, ráadásul a szeme is szúrt és könnyezett. Közben figyelte a robbanás okozta tüzek fényében az ellenséges katonákat, ahogy próbálnak segíteni a romok alá szorult társainak. Néhányukat ki tudták húzni, sőt olyan is akadt, akinek az ijedtségen kívül nem lett más baja. Néhányuk viszont magától mászott ki a darabokra tört nehéz téglák közül. Ők kétség kívül halottak voltak, és engedelmeskedtek Loire hívó szavának. Espada megborzongott. Rettenetes lehet ilyen hatalommal élni.

Közben a város legkülönbözőbb részein visítottak a hajnal vöröslésébe riadószirénák. A lakosok közül aki tudott, igyekezett minél mélyebbre húzódni épen maradt otthona rejtekébe. Néhány megrongálódott és fedezéknek már nem alkalmas épületből viszont halálra rémült civilek rontottak ki, próbáltak házaikból biztonságba menekülni. Ők természetesen a katonák közé keveredtek, legtöbbjük fegyverként valami nagyobb háztartási kést, vagy piskavasat szorongatott.

Normál körülmények közt nem kellett volna semmilyen veszélyt jelenteniük a képzett katonákra. Mégis közülük többen túlreagálták a helyzetet. A vérükbe tolult adrenalin miatt többeknek megremegett az ujja a ravaszon. Itt is, ott is lövések dördültek, és ezeket a hangokat egy-egy összerogyó test tompa puffanása követte. Viszont ők sem maradtak a földön, ahogy voltak, fegyvertelenül, vagy épp háztartási eszközökkel felszerelkezve csatlakoztak a lázadók seregéhez.

– Elég legyen! – hasított a káoszba Ward éles hangja. – Tüzet szüntess! Civileket nem ölünk!

Senki sem mert újra lőni engedély nélkül. Az agresszív támadókat megpróbálták inkább puskatussal jobb belátásra bírni. Közben egy megzavarodott lakos egyik kezével egy sérültet támogatva bekeveredett közéjük, elszédelgett Espada és Ward előtt. Szabad kezében pisztoly remegett. Ward azonnal látta, hogy bármikor elsülhet. Megragadta, reflexszerűen csavarta ki a civil kezéből a fegyvert, de nem bántotta, intett, hogy nyissanak nekik utat, és engedjék át őket.

Eközben a városvédők sokkal gyorsabban reagáltak, mint ahogy azt eredetileg feltételezték róluk. Fegyvereiket célra tartva sorakoztak fel a belső fal tetején. A következő pillanatban pedig birokra keltek a rájuk rontó halottakkal. Az első rohamuk talán még a robbanásoknál is jobban letaglózta őket, lőni sem volt módjuk, pedig a legtöbb holt puszta kézzel rontott a védőkre. Szinte lesöpörték őket.