Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy kislépés

A megbeszéltek szerint délben találkoztak a vasútállomáson. Ward már korábban idejött Hence és a mélyi Parancsnok társaságában, hogy előkészíttessenek egy vonatot. Időbe telt, mire egy üzemképes mozdonyt az egyik szabad pályára vontattak, majd utána kapcsolták a szükséges számú, vagonokat, összesen hármat. Hence utasítására a biztonság kedvéért még a rég nem használt kerekeket és futóművet is átnézték azok a mérnökök, akiket össze tudott verbuválni.

Közben a harcok a város más részein még mindig folytak, elhallatszódott hozzájuk a távoli puskaropogás. De ekkor már csak a halottak és Hence emberei folytatták az ostromot. A mélyiek – bár az embereik közel fele odaveszett az ostrom élvonalában –, a számukra kijelölt gyülekezőhelyen készülődtek.

Az ellenállás bőven ellátta mindannyiukat étellel és egyéb útravalóval, mintha visszafele is annyi lenne az utazás, mint idefele jövet. Csillagfényfok ellenállói nem nagyon tudtak egyelőre mással fizetni a segítségért, mint a vendégszeretetükkel. Abban viszont a legkisebb hiba vagy hiányosság sem volt a Mélyiek irányába.

Lassan a teljes társaság megérkezett a vasútállomásra. Wardot, Hence-t és a Parancsnokot mély beszélgetésbe merülve találták. Eddigre már a szerelvény is készen állt, már csak a katonáknak kellett felszállnia rá. Páncélozott mozdonyt kaptak, megerősített orr-résszel. A sínekre helyezett akadályok miatt enélkül értelme sem lett volna elindulniuk.

Ahogy észrevették az öt közeledőt – a testvérekkel és Harmadikkal tartott Chealsey is –, elhallgattak. Hence nem tűnt elégedettnek, a Parancsnok pedig láthatóan türelmetlen volt. Wardon nemes egyszerűséggel nem látszott semmi.

– Az enyémek itt vannak – jelentette ki a másik kettőnek szenvtelenül, mégis büszkeséggel a hangjában. – Hence-nek hála, kész van a szerelvényünk is. Hol vannak a tieid?

– Érkeznek – felelte szenvtelenül a Parancsnok. – És hogy tervezitek életre kelteni ezt a halom vasat?

– Loire? – fordult a lányhoz Ward.

– Igen, csinálom – felelte az azonnal. – De jó lenne, ha nekem csak életre kellene keltenem, és valaki tudná vezetni. Tudjátok, akkor csak feleakkora erőfeszítés.

– Azt én vállalom – lépett elő Harmadik.

– Te? – meredt rá döbbenten Espada. – Hogy tudnál egy ilyen őskori monstrumot vezetni?

– Értek pár dologhoz – vonta meg a vállát hanyagul. – Egyébként meg a mai vonatok nem sokban különböznek ezektől. Tudod, ami jó, azt nem szokták lecserélni.

– Nyugi, kölyök – nevetett fel Ward öccse döbbent arcát látva –, valakinek ahhoz is értenie kell, amihez te nem. Viszont gyerünk, készüljetek fel az indulásra! Ti ketten, fel a mozdonyba! – intett Loire-nak és Harmadiknak.

– Én is megyek – lépett melléjük Bastion –, majd intézem a pajzsot.

– Nekem még beszélnem kell Hence-szel. – Azzal Loire diszkréten odaintett az ellenállás vezetőjének, hogy menjenek kissé arrébb.

A vasútállomás a sínek és az azokon sorakozó vonatok miatt elég szűkös volt, nem nagyon lehetett úgy elvonulni, hogy mások ne hallhassák, ami nem rájuk tartozik. Loire mégsem akarta mindenki előtt intézni ezt a feltehetőleg utolsó beszélgetést Hence-szel. Szerencsére az ellenállás vezetője egyetlen szó vagy kételkedés nélkül vele tartott. Egy szomszédos szerelvény takarásába húzódtak, a lány csak itt vette ki a zsebéből a talizmánt, amit még korábban Chealsey adott át neki az utasításának engedelmeskedve.

– Ezzel tudod majd irányítani a halottakat – nyomta Hence kezébe –, három hétig. Ahogy megbeszéltük.

– Hogy működik? – forgatta a tenyerén a vékony bőrszálakból font talizmánt.