Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy kislépés

– Igazán választhatott volna egyet a sofőrök közül, aki elviszi a hadi tanácsba – morgolódott a volán mögött Félix.

Luther épp csak felé fordult, egyébként szórakozottan kibámult az ablakon a díszes városrészre, amin épp keresztül hajtottak. Jobb kezével az autó műanyag burkolatán könyökölt, tenyerén támasztva a fejét. Néha elkalandozó gondolataiban elveszve egyszer-egyszer végigsimított a horzsoláson a füle fölött. Mostanra már egy vöröslő foltnál nem maradt utána több, mégis bőrének érdesebb tapintása fájdalmasan emlékeztette arra, mennyivel jobban kell vigyáznia. Ha Félix nem lett volna, nem ússza meg ilyen könnyen. Éppen ezért, hogy ne fordulhasson elő többet ilyen, fel kellett számolnia az ellene lázadókat.

Nem mondott semmit Félix kijelentésére, nem is akart. Örült neki, hogy az öreg ott van vele. Az utóbbi időben máshogy már biztonságban sem érezte magát. A komornyikot viszont annál jobban bosszantotta, hogy gazdája jelét sem adta, hogy egyáltalán hallotta a megjegyzést, ezért türelmetlenül felmordult. A kormányt is kissé félrerántotta, nem nagyon, de épp annyira, hogy Luther szeme előtt összemosódjon a táj, és kiessen a gondolatai közül. A Magister sofőrje felé fordult arcán irritált kifejezéssel. Zavarta, hogy ilyen durván kitépték a tervezgetésből.

– Valóban választhattam volna mást – vonta meg a vállát –, de nem volt kedvem egy fej káposztával utazni. Azokkal nem lehet beszélgetni.

– Javítson ki, ha tévedek, de eddig velem sem vitte túlzásba a beszélgetést – replikázott Félix.

– Nem, mert a tanácson jár az eszem.

Épp visszafordult volna, hogy kifejezéstelen tekintettel tovább bámulja a tájat. Maszkja mögött kezdtek volna tovább peregni a gondolatok, de az öreg nem hagyta. Ismét felzavarta a kérdésével.

– És mit gondol, hogy fogják fogadni a tervét?

– Remélem jól. – Luther remélte, tökéletesen látszik az arcán, mennyire semmi kedve most ebbe részletesebben belemenni. – A hadi szanitécek visszavezetése meglepően jó visszhangot kapott. Nemcsak a Tacticusi és Miniszteri tanácsban, de a nép között is. Remélem, így jobban hajlanak majd a terveimre. Igazság szerint már minden évek óta készen áll erre is, de eddig nem volt módom meglépni. Dōr túl sok időt és energiát vett el tőlünk. Remélem, a többi nem lesz ilyen nehézkes.

– Nincs kedve beszélgetni, mi? – gúnyolódott vele az öreg, fenntartások nélkül merte feszíteni a húrt, tudta, hogy ő megteheti.

Luther ránézett, valami fáradt vigyorszerű kifejezés ült ki az arcára, de nem mondott egyebet. Tényleg nem volt kedve beszélgetni, de ha egyszer kérdezték... Már elmondta Félixnek, mit tervez. Merész vállalkozás lesz, ezért próbálta előre végigjátszani az összes eshetőséget, ami csak előállhat a haditanács meggyőzése során. Az öreg is sejtette, hogy ilyesmiken töpreng, ezért inkább csendben maradt. Beletörődött, hogy unatkozni fog a vezetés hátralévő részében.

Már nem voltak messze a Hadi Ügyek Fekete Palotájától. A város közepén állt ez a hatalmas épület, még jóval a Felbomlás előtt, az új világ emlékezetének kezdetén építették. Amikor felépült, ez az irdatlan méretű erőd volt Lomabardia. Egyenesen a Szigetekről szállított, varázslattal szinte elpusztíthatatlra edzett téglákból emelték. Az erőd évszázadokon át óvta az embereket, közelről és távolról is mindig ide menekültek a veszedelmek elől.

Aztán a történelem legsötétebb éveiben, amikor Eshter akkorára nőtt, hogy azt hitte, lázadhat az Esthadoni birodalom egysége ellen, felemelkedett egy hadvezér. Királlyá koronáztatta magát a Csillagfényfoki uralkodó ellenében. Neki túl puritán volt az erőd a maga vakolatlan tégláival, amiken nem fogott még az idő sem. A falakat midenütt fekete ónixszal és obszidiánnal fedette, mígnem az erőd egyetlen óriási fekete drágakő palotává nem alakult.