Három Lépés II. - Megfojtott béke

Hallgatjuk, Doktor úr!

A vonat kellemes zötykölődése végül álomba ringatta Loire-t. Igazság szerint nem is nagyon törte magát, hogy ébren maradjon. Éppen eléggé meggyötörte a csata két napja, és a korábban látott álom ahhoz, hogy tűrhetetlenül fáradtnak érezze magát. Ezért mivel épp senki sem törődött vele, kényelmesen elhelyezkedett az ülésben, felhúzta a lábait, amennyire tudta, és karjaival körülfogta őket. Fejét a térdén nyugtatva aludt el.

Amit lecsukta a szemét, és egyenletesen kezdett lélegezni, kinyílt a szeme valahol máshol. A Mély egy sötét folyosóján kúszott előre, még az ő sötéthez szokott szemét is megviselte a járat feketesége. Alig látott előre egy-másfél métert. Lepillantott a kezére, amin hatalmas teste támaszkodott. Loire széles, izmos férfikarokat látott. A bal kezében hosszú pengéjű tőrt tartott, a másikban nagykaliberű pisztolyt. Balkezes volt. A K széria módosítottai mind balkezesek. Ward is az volt. Nem értette, miért fontos ez.

Izmai megfeszültek, ahogy elég erőt fejtett ki, hogy átcsusszanjon egy kissé szélesebb járatba. De felállni még itt sem lehetett. Viszont ahhoz legalább már elég hely volt, hogy hátra csavarodva visszanézzen, hogy az emberei követik-e még. Kissé lemaradtak, nem is látott el addig. Csak a halk nyögést hallotta, hogy az utána következő is nem kis nehézségek árán átpréselte magát a valamivel szélesebb járatba.

Loire a halvány hangból felismerte, hogy ki jön utána. Jeff volt. Miután megbizonyosodott róla, hogy a többiek is több-kevesebb nehézséggel sikeresen átfurakodtak a nyomában, tovább indult. Olyan régóta csúsztak-másztak a fekete járatokban, hogy érezte, ahogy kezd lesúrlódni alkarjáról a bőr. Egy vállrándítás kíséretében mászott tovább. Amíg nem vérzik, addig szót sem érdemel. Némán csúsztak előre a járatban mind a tizenvalahányan. Egészen addig, míg az ki nem szélesedett, és egy alacsony plafonú kőteraszba nem torkollott.

Itt már volt valamennyi fény. Nem sok, de jóval távolabbra lehetett látni benne, mint a korábbi sötétben. Egészen a terasz széléig csúszott, a többiek követték. Itt már szép sorban felzárkózhattak mellé társai. Kihajolt a sziklaperemen túlra, hogy lelásson a lent elterülő gyalog-folyosóra. Üres volt, csendes és kihalt. Mégsem mozdult, ahogy senki körülötte. Hallgatóztak. Ezek a folyosók messze viszik a neszeket, ha a benne közlekedők nem tudják, hogy hova és hogyan kell lépni. Vagy ha sokan jönnek. Egy csapat igyekezzen bármennyire is, képtelen hangtalanul mozogni az ilyen járatokban.

Csakhogy most nem hangzott egy árva nesz sem. Jó eséllyel se közel, se távol nem járt senki a folyosón rajtuk kívül. Kifújta a levegőt. Érezte, hogy megkönnyebbül. Tudta, mi a feladat, de egyáltalán nem bánta, hogy a felderítés során nem futottak össze a járatokban eltévedt mágusokkal. Azokat sosem volt egyszerű megölni, sosem adták sem könnyen, sem olcsón magukat. Az ár pedig legtöbbször egy-két emberének az élete volt. Nem szívesen küldte őket csaliként a halálba, még úgy sem, hogy tudta, a J nem kérdez vagy kételkedik.

Miután elunta a várakozást és hallgatózást, még előrébb csúszott a sziklaszegélyen, és leugrott a lent elterülő folyosóra. Földetéréskor vasalt bakancstalpa éleset dobbant a simára mart köveken. Felegyenesett, felnézett a sziklateraszra. Várta, hogy a többiek is lehuppanjanak mellé. Miután sorra leérkeztek körülötte, végignézett rajtuk. Aztán elpillantott a folyosó két irányába. Az egyik visszavitt Középvárosba, a másik pár kilométer múlva belecsatlakozott az egyik elpusztított városhoz vezető járatba. Azt még meg kellene nézniük.

A kirobbantott hegyoldallal nem tudtak mihez kezdeni. Nincs olyan technológia, tudomány, vagy hatolom a mágián kívül, amivel akkora űrt be lehetetne tömni. Azon át bárkik bejöhetnek, ha úgy tetszik. Éppen ezért ezeket a nyitott területeket éjjel-nappal őrszemek vigyázták. Tizenkét óránként váltották őket. Nem volt szüksége órára, hogy tudja, nemsokára letelik az idő. A belső órájához akár a Mély teljes életét is hozzáigazíthatták volna, olyan pontosan járt.