Három Lépés II. - Megfojtott béke

Ingoványos talajon

A négyes napja szorgos munkával telt. Loire és Bastion a bombákon dolgoztak Az előbbi a csapdába zárt, háborgó, véres átkot darabolta ezer fele – de csak óvatosan, hogy minél több része megmaradjon –, majd kíméletlenül a toborzó bombákba zárta a darbokat. Büszkén és egyben sajnálattal is nézegette az így elkészült, halálra ítélt műalkotásokat. Ezeket Bastion védelme tette teljessé. Varázsképtelenek szemének láthatatlan ezüstfényben ragyogtak, Loire véleménye szerint igazi ékszerdobozoknak tűntek.

Éjszakába nyúlóan égett a kezük alatt a munka aznap, mire majdnem mindennel sikerült elkészülniük. Annyira elfoglaltak voltak, hogy alig tűnt fel nekik, hogy aznap éjjel Ward nagyon sokáig maradt el Hence-szel. Nemcsak vacsorakor nem jelent meg, de még akkor sem volt sehol, amikor a többiek a kimerítő nap után úgy döntöttek, hogy nyugovóra térnek.

Villanyoltás után a szűk kis szobában hamar hallani lehetett az álom egyenletes hangjait. De nem csak a nyugodt álomét. Igaz, Espada úgy aludt, mint akit fejbe kólintottak, neki sem korábban, sem most nem volt semmi baj az alvókájával. Harmadik viszont ugyanolyan nyugtalanul forgolódott, mint minden éjszaka az utóbbi időben. Dobálta magát, sokszor nyöszörgött is álmában, mégsem ébresztette fel senki.

Loire és Bastion némán hallgatták a másik kettő álmát, de őket egyiküket sem találta a nyugalom. A férfi pocsékul érezte magát, akárhogy fordult, mindenhogy szaggatott a sebe. Ha a hátán feküdt, mintha a pokolba akarná lerántani, annyira húzta, ha az oldalán feküdt, mázsás súlyt érzett benne, ami ki akart gurulni a rajta feketéllő lyukból. Loire a saját testében is érezte a sebbet, és egyre kevésbé tudta figyelmen kívül hagyni.

Csakhogy órák elteltével már képtelen volt csendben maradni Bastion minden elutasítása ellenére is. Nem bírta tovább a kínlódást, amit teste bármely rezdülése okozott az ikrének. Amikor Bastion sokadjára a hátára fordult, és az ő oldalába is belenyilallt a fájdalom, óvatosan kibújt a takarója alól, puha, hangtalan léptekkel testvére ágya mellé lépett, és leguggolt mellé.

– Jól vagy? – kérdezte tőle halkan suttogva.

– Tudod, hogy nem – fordult felé Bastion keservesen, alig tudta lenyelni fájdalmas nyögéseit. – Akkor meg minek kérdezed?

– Csak... azt akartam kérdezni, hogy tudok-e segíteni valamivel.

– Már mindent megtettél, amire képes voltál – ült fel kínok közt, hogy Loire-nak is legyen helye mellé ülni.

– De nem volt elég. – Még suttogva is remegett a hangja.

– Nem, de senki sem tudott volna nálad többet tenni.

– Meg fogsz halni? – Olyan hirtelen vágott bele fojtott hangú kérdése az éjszakába, hogy pár percig csak döbbent csend volt rá a felelet.

– Nem tudom – bökte ki végül Bastion, képtelen volt igazat mondani.

– Nem mondasz igazat – rázta meg a fejét tiltakozva, hiszen tudta, mikor nem őszinte vele.

– Akarnád tudni, ha ez lenne az igazság? – Miután nem kapott választ, óvatosan tovább beszélt. – Na, látod. Minek keseríted magad ilyenekkel? Ahelyett, hogy örülnél neki, hogy még élek...

Ward ebben a pillanatban lépett be, úgyhogy ha Loire akart is erre bármivel reagálni, nem nyílt rá módja. Halkan betette maga mögött az ajtót, és ugyanolyan csendben melléjük lépett.

– Mi ez az éjjeli kupaktanács? – kérdezte tőlük maga is suttogva, majd Bastionra pillantva folytatta. – Ha valakire, rád aztán minden alvás rád fér.