Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egyhelyben

Az ostrom egyelőre véget ért az első hullám részvevőinek. Azok után meg különösen, amit a Parancsnok bejelentett. A Mélyiek azonnal haza akartak térni, Hence és Ward alig tudták meggyőzni őket, hogy legalább addig maradjanak, amíg ellátják a sebesültjeiket és kitalálják, hogyan juthatnának gyorsabban haza, mint ahogy idefele jöttek. Abban azért mindenki egyet értett, hogy ha egy hétig tart, amíg hazagyalogolnak, akkor aztán tényleg nincs értelme sietni, annyi idő alatt a hegyeket is szét lehet hordani.

A túlélők és sebesültek az ellenállás rejtekhelyének belső udvarán gyűltek össze, de a felkeltett halottak és azok a katonák, akik elég frissnek érezték magukat, tovább folytatták az ostromot. A belső udvarban, ahol egyre többen gyülekeztek, viszont egy talpalatnyi hely sem maradt, lépni is csak nagyon óvatosan lehetett a sebesültek között. Loire ahogy végignézett rajtuk, legszívesebben maga is leheveredett volna közéjük. Ekkor már olyan fáradt volt, hogy az alváson kívül másra nem is igen tudott gondolni. De egyelőre nem nyílt módja pihenni, mert Ward félre hívta, és utasításba adta neki, hogy a sebesültekkel foglalkozzon.

– Lásd el őket, annyit amennyit tudsz – mondta neki –, de a halottakkal ne foglalkozz egyelőre. Majd Hence megmondja, kiket élessz fel. Ha az – nézett a sebesültek közt ténfergő Chealsey-re –, ér valamit, vond bele őt is, ha vele gyorsabban haladsz.

Loire annyira elcsigázottnak érezte magát, hogy sem kedvet, sem erőt nem érzett ahhoz, hogy vitát nyisson. Pedig szíve szívesen protestált volna amiatt, hogy ugyan ki Hence, hogy életekről önkényesen döntsön. De inkább csendben maradt. Most senkit sem lett volna képes életre kelteni, remélte, hogy a gyógyítást legalább ki tudja szuszakolni magából. Felkészült hát, hogy végigmenjen a sebesültek között, és Ward tanácsát követve Chealsey-t is magával vitte.

– Ide figyelj – súgta neki, miközben karon fogva vezette –, légy velük figyelmes, lássák rajtad, hogy érdekelnek a bajaik. Gyógyítsd meg őket a legjobb tudásod szerint. De ne beszélj senkihez sem.

Az emberek eleinte bizalmatlanul méregették őket, nem voltak ahhoz szokva, hogy mágusok szabadon járjanak köztük. De amikor látták, hogy a sebesültek jobban lesznek, a haldoklók megmenekülnek, amerre járnak, kicsit enyhült irányukban az ellenszenv. Sőt voltak olyanok, akik még szóba elegyedni is megpróbáltak velük. Loire-nak nem volt kedve Chealsey-t mentegetni, ezért nemes egyszerűséggel azt hazudta az embereknek, hogy néma, hogy ne várjanak választ tőle a kérdéseikre.

Órákig rótták a köröket a sebesültek közt, Loire a végére már tényleg szédült a kimerültségtől. Már épp lerogyott volna egy szabad helyre, amikor az egyik félreeső sarokban Espadát vette észre. A fiú lehajtott fejjel ült, egyik karja élettelenül lógott mellette, amit másik épebbnek tűnő kezével magához szorított. Loire azonnal felé indult, még az sem jutott eszébe, hogy Chealsey-vel kezdjen valamit, hogy elküldje a belső udvar egy félreeső részébe.

Espada felnézett, meglátta maga előtt a két lányt, és leírhatatlan kifejezés ült ki az arcára. Loire-nak akkor azonnal eszébe jutott a mulasztás, hiszen éppen az hiányzott még a boldogságához, hogy el kelljen mesélnie, minek van ott velük. Mindenesetre nem nyílt módja, hogy bármit is mondjon, mert Espada kérdése belé fojtott minden előre összetákolt magyarázatot.

– Ő mi az istenek haragjának van itt? – meredt Chealsey-re döbbenten. – Neki nem Dōrban kéne lennie?

Loire erre mélyet sóhajtott, miközben Chealsey felé fordult. Nem így tervezte, hogy bemutatja újdonsült „barátjukat" a családja többi tagjának. Emiatt úgy ítélte, az lesz a legjobb, ha most inkább elküldi Espada közeléből. Bár öccse sebesült volt, Loire tartott tőle, hogy ez nem akadályozná meg abban, hogy őrjöngeni kezdjen, a Chealsey jelenléte felingerli.