Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy visszalépés

– Tényleg szükség van erre a macerára, Félix? – nyögött fel Luther diszkréten, ahogy az öreg komornyik szorosra húzott a mágiaálló mellénye oldalán egy pántot.

– A legteljesebb mértékig! – Az első pántot követte a második, majd a harmadik.

Luther pórbált némán tűrni. De a komornyik egyáltalán nem finomkodott vele, miközben ráerősítette a mellényt. Máskor nem protestált volna ennyire, de a tagjai a kemény reggeli edzés után még mindig sajogtak, és a legkevésbé sem esett jól neki ez a bánásmód. El is gondolkozott azon, hogy ötvenöt éves fejjel minek kínozza még mindig magát. Aztán eszébe jutott az, hogy Félix a maga élemedett kora ellenére is fel tudná mosni vele a padlót, ha akarná. És bár az öreg eléggé visszafogta magát, még így is tisztességesen elkalapálta.

Sóhajtani lett volna kedve, ahogy emlékeztette magát, hogy Magisterként a legkevésbé sem engedheti meg a tunyaságot. Erősnek, töretlennek kellett lennie, mint a sokezer éves világfának. Bár az aznap reggeli edzés után inkább érezte magát nyomorultnak, mint a világot megbíró szilárd erőnek. Indulatosan fújta ki a levegőt, hogy Félix könnyebben tudja összekapcsolni rajta az utolsó pántot.

– Nincs ma kedvem ehhez a parádéhoz – dugta kelletlenül fél karját a komornyik által elé tartott, élére vasalt ing ujjába.

– Tudom – vont vállat közönyösen Félix –, mondta tegnap is. Emlékszik? Mikor a lelkemre kötötte, hogy ha kell, a vállamon is vigyem el a Hatszor Áldottak Egyetemének alujában tartandó nyílt, baráti beszélgetésre.

Emlékezett, hogyne emlékezett volna. Ő maga szerveztette meg ezt a délutáni diskurzust. Azért volt szükség erre a parádéra a Hatodik Pátriárka tiszteletére emelt egyetemen, hogy javítani tudjon a megítélésén a fiatalság körében. Sokan kritizálták, mindig is sok ellenlábása volt, de sosem volt ahhoz fogható a számuk, mint ahányan azóta lettek, hogy Magisterré választották. És természetesen a szabadságukkal annyira tudatos, az önkényuralomnak még a látszatát is élből elutasító lelkes ifjúság körében a kezdetek óta mélyponton volt a népszerűsége.

Éppen emiatt választotta ugyanazt az egyetemet, ahol maga is végzett államismeret és államigazgatás szakon. Abban bízott, hogy az Alma Materében, ha jól el tudja adni magát, és mindent, amit képvisel, talán maga mellé állíthatja az egyetemisták egy részét. Ha a hallgatók körében terjedni kezd, hogy egyet is lehet vele érteni, sok negatív pontot lefaraghat a megítéléséből. De persze, mindez semmit sem változtatott azon, hogy a háta közepére sem kívánta a szereplést annyi, a tetteit bíráló, öntudatos ostoba előtt.

Szerencsére Félix épp eléggé bizonyult hajthatatlannak ahhoz, hogy ne fújhasson idő előtt takarodót. Luther már az inget gombolta össze a mellkasán, amikor megérezte, hogy a mellény dörzsöli a hónalját. Másik kezével benyúlt az ing ujjába, hogy ujjaival eligazgassa kissé a védelmét szolgáló, ámbár meglehetősen kényelmetlen ruhadarabot. Félix figyelmét nem kerülte el ez a ficánkolás.

– Hát ez egy nagyon hosszú délután lesz ebben a kényelmetlen vacakban...

– Ugyan már – vigyorgott az öreg –, higgye el, Ön előtt is sokan kibírták már...

– De az istenek szerelmére, csak egy egyetemre megyek, pár önérzetes diákkal véleményt cserélni. Tényleg nem hiszem, hogy bármi indokolná ezt...

– Nem hivatalosan én vagyok biztonsági főnöke, nem? – kérdezte kissé türelmét vesztve, majd amikor Luther kelletlenül bólintott, tovább beszélt. – A fenyegető levelek nem maradtak abba. Ennek tükrében jobb óvatosnak lennünk. A fejét így sem védi majd semmi. Egyébként sem értem, mit problémázik ezen a mellényen. A legjobb minőségű áru, amit csak kívánhat. Egyenesen a Szigetekről szereztem be, ennél jobb védelme talán csak a mágusoknak lehet.