Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy kislépés

Késő éjszaka mielőtt Loire csatlakozott Espadához és Harmadikhoz, még tanúja lett egy rövid beszélgetésnek Ward és Bastion között. Súlyos dolgokról folyt a szóváltás.

– Légy velem őszinte! – szorította sarokba Ward a kérdésével, amikor azt hitte, sem figyel. – Tudnom kell, mivel a tervünk legfontosabb részét alapoztam rád. Fogod bírni az ostromot? Nélküled esélyünk sincs, elsöpör minket a túlerő.

– Fogom bírni – felelte neki határozottan Bastion, majd sóhajtott egyet, és kissé bizonytalanabbul tette hozzá: –, nincs más választásom. Lehet, hogy összeesek majd a végére, de... nem fogtok csalódni bennem.

– Nekem ennyi elég – szögezte le Ward, elégedettnek tűnt a válasszal, bár az utóbbi időben nehéz volt leolvasni arcáról bármit is.

Loire ekkor surrant ki észrevétlenül a szobájukból. Megérkezve a másik kettő mellé, akik már két nagy hátizsákkal várták, pillantása Espadáról Harmadikra siklott, de végül amellett döntött, nem mond nekik semmit. Mind tudták, hogy Bastion nincs jól. Napról napra sápadtabb lett a bőre, egyre szürkébb.

Pár pillanat elteltével, kényelmetlenné vált a rájuk telepedett csend, amiben még a falakban kaparászó rovarok neszezését is hallani lehetett. Espada nem is bírta tovább. Ellökte magát a faltól, aminek eddig támaszkodott, és megállt Harmadik és Loire előtt.

– Mehetünk? – kérdezte őket. – Több időnk nem nagyon lesz...

– Én kész vagyok – hintázott a sarkán Loire, még mindig úgy érezte, nem tért még vissza a korábbi látomásból.

– Én is – nyújtózott egyet Harmadik.

– Kicsit idegesnek tűnsz – nézett végig rajta vigyorogva Espada. – Berezeltél?

– Én ugyan nem – vont vállat Simon –, csak nem gyújtottam rá, amióta ebben a penész rágta városban vagyunk.

– És mi tartott vissza? – nézett rá csodálkozva a lány.

– Az, hogy kifogytam. – Harmadik cinkos vigyorral a képén Wardhoz fordult, aki éppen akkor lépett ki a szobájukból, hogy csatlakozon hozzájuk még egy szóra. – Neked maradt még, főnök? Amennyire láttam, te mostanában nem gyújtottál rá.

– Maradt még valamennyi – tapogatta át a zsebeit, amiből végül két megkezdett doboz bagó került elő, összefogta őket, és laza eleganciával áthajította Harmadiknak.

– És ezeket eddig rejtegetted? – kérdezte némiképp számonkérő éllel a hangjában.

– Nem. De most már úgyis a tied. Viszont amíg az utcán vagytok, nem gyújthatsz rá. Az hiányozna még, hogy kiadd a pozíciótókat.

– Hé! – tiltakozott sértődötten Harmadik. – Ennyi magamhoz való eszem azért van nekem is. Egyébként arra gondoltam, hogy még indulás előtt gyorsan rágyújtok.

– Szerintem, bírd ki addig, amíg visszaérünk – szólt most közbe Espada. – Tényleg mennünk kell.

Harmadik lemondó sóhajt hallatott, de ő is tudta, nem késlekedhetnek. Mágiaálló mellénye egyik zsebébe csúsztatta a két dobozt, és a művelet végén ujjai beleakadtak a hasítékba az oldalán, amit Loire tőre vágott. Megborzongott az emlékezetébe toluló képektől, még a vér fémes szagát is érezte az orrában, ami akkor körüllengte őket. Fejét megrázva azonnal összeszedte magát, és elhessegette a zavaró emlékeket. Hátára rántott az egyik súlyos zsákot, jelezve, ő készen áll.

Espada is követte a példáját, egyedül Loire-nál nem volt semmi csomag. Nem volt rajta más, csak a tőrök a hátára erősített tokban, Ward kése pedig az övébe tűzve. Loire egyik kezét az oldalán függő késen nyugtatta. A másikkal a biztonság kedvéért megtapintotta a tőrök markolatát is. Már nem gyűlölte korábbi fegyvereit, épp ellenkezőleg, egy-egy vágást szánt velük a mágusnak. Egyet Wardért, egyet Harmadikért.