Három Lépés II. - Megfojtott béke

Hallgatjuk, Doktor úr!

Ahogy bementek az épületbe, ahol az ostrom előtt töltötték az idejük nagy részét, azzal szembesültek, hogy Hence tökéletesen megszervezett mindent a visszatérő katonák ellátására. Legyen szó a megetetésükről vagy elszállásolásukról. Rögtön a kantinba vezették őket, ahol szintén megdöbbentő rendezettséggel cserélődtek az emberek. Aki megkapta a fejadagját, leült a felszabaduló helyekre, magába lapátolta az ételt, majd továbbállt, hogy másoknak is jusson hely.

Szerencsére volt annyi hely, hogy mind egyszerre sorra kerüljenek, így egyiüknek sem kellett várnia. Az étel nem volt különösebben jó, de legalább sok és kiadós. Egyszerű leves volt bőven kiegészítve tojással, hússal és rengeteg káposztával, tésztával.

A fiúk gyorsan és mohón pusztították el a saját adagjukat. Csak Loire küszködött vele, kimerültségtől megviselt gyomra minden falat ellen szörnyű émelygéssel tiltakozott. Az adagjának nagyjából a felét volt csak képes magába kényszeríteni, azt is csak azért, mert a többiek nem tágítottak, traktálták, hogy egye meg. Aztán mikor már tényleg nem bírta tovább, társai szinte összevesztek a maradékán. A vitát Ward oldotta meg annyival, hogy Loire tányérját átette Espada elé, mondván, a legfiatalabb, fejlődésben lévő szervezetnek van a legnagyobb szüksége a plusz táplálékra.

Aztán átadták a helyüket az utánuk következőknek. A szobába érve Loire azonnal leheveredett az ágyára. Épp csak a bakancsát rúgta le. Semmi más nem érdekelte, úgy ahogy volt, koszosan, véresen, sárosan nyomta el az álom. A többiek hagyták. Akinek volt ereje közülük, rendbe szedte magát, akinek nem, követte a példáját.

Ahogy Loire letette a fejét, és elaludt, azonnal álmodni kezdett. Vagyis, talán több is volt ez álomnál. Visszacsöppent a Méregkeverő életébe, és onnan látta tovább a vele történteket, ahol legutóbb kiszakadt a doktor létezéséből.

A J engedelmesen odajött hozzám, amikor megszólítottam. Persze, hiszen arra utasítottad, hogy maradjon mellettem, és tegyen meg mindent, amit mondok.

– Segítsen nekem, katona – kértem –, döntse kissé hátra, hogy jobban láthassam a sebét.

A J mintha tanították volna erre, a mellkasának döntött téged, így pedig teljesen láthatóvá vált az oldalad. Ügyesen megtámasztott, így könnyen szemügre vehettem azt a fémdarabot, ami mélyen beléd fúródott. Azt hiszem, szentségelni kezdtem, és ez talán érthető a helyzet súlyosságát ismerve. Bár nem volt nálam semmi komolyabb eszköz vizsgálatokhoz, de abból, amit magamtól is meg tudtam állapítani, nem tűnt épp rózsásnak a helyzet.

Az éles fémlap, ami az oldaladba állt, hosszúnak tűnt, és elnézve – nem mozgathattam nagyon –, a zsigereimben éreztem, nem elég, hogy átszúrta a hashártyát, de amekkora mázlisták vagyunk mind a ketten, abban is biztos voltam, hogy meg sem állt a gyomrodig. Ha viszont azt kilyukasztotta... Nem húzhattam ki. Az egy dolog, hogy szinte rögtön elvéreznél, de ezer más komplikációt is okoznék vele, arra az esetre, ha túlélnéd a vérzést. Kiváló esélyek, ugye?

Szóval inkább úgy döntöttem, hogy szállítható állapotba hozlak, aztán azonnal elindulunk veled, hogy a kórházban tudjalak tisztességesen ellátni. Ezért körbebástyáztam a repeszt kötszerekkel, hogy ne tudjon se elmozdulni, se mélyebbre fúródni, miközben a J cipel téged. Nem sok felszerelésem maradt, de azt nem sajnáltam felhasználni. Amikor végeztem, végignéztem a kötésen. Nem volt a legjobb, de mást nem tett lehetővé a helyzet. És legalább stabilnak tűnt, és ez is több volt, mint amit eredetileg reméltem.

Aztán jobban szemügyre vettem a J-t. Mégiscsak ő fog cipelni téged. Kénytelen leszek megbízni benne, addig mindenképp, amíg el nem érjük a várost és a kórházat. A J kifürkészhetetlen volt, semmit sem tudtam leolvasni róla. Az arca végig kifejezéstelen maradt, mindvégig utasításokra várt. De legalább nagyobb termet volt, mint te. El kell bírnia. Sőt egyenesen úgy gondoltam, meg sem fog kottyanni neki a súlyod. Miközben figyeltem, hogy az instrukcióimat követve a hátára emel téged, szóba elegyedtem vele. Ő nem igényelte, de én igen, segített abban, hogy ne aggódjak annyira, és koncentrálni tudjak.