Három Lépés II. - Megfojtott béke

Egy helyesbítő lépés?

Másnap estére érték el a fenti kertet. Éppen ahogy Ward tervezte. Már lemenőben volt a nap, amikor kiléptek a barlang bejáratot fedő mágiafüggöny mögül. Ideérhettek volna gyorsabban is, de Ward végig kényelmes tempót diktált, mintha csak maradéktalanul ki akarná használni a Mély által rendelkezésükre bocsátott egy napot.

A kertben lenyűgöző látvány fogadta őket. Sötétedett, a Napot már nem láthatták a kövekbe mart nyíláson át, de a fénye még vörösre festette a fejük fölött a Rotunda íves szikláit. A gyümölcsöktől roskadozó fák ágai a kupola nyitott teteje felé nyújtóztak, hogy azon a lyukon át érjék el az eget. Jó érzés volt újra itt lenni, megkönnyebbülten huppantak le a puha, húsos fűbe, vagy feküdtek el.

Ward a biztonság kedvéért tett egy kört a kertben, bár nem tartott attól, hogy társaságot kaphatnának. Amíg ő körbe járt, hagyta pihenni a többieket. Hajnalnál előbb nem tervezett tovább indulni. Sőt úgy volt vele, lehet, hogy csak akkor indítja el őket, mikor már magasan jár a nap. Igaz, akkor már meleg lesz a hegyi katlanban, de legalább kipihenten vághatnak neki ennek az utolsó szakasznak. Akkor már nélküle.
Hamarosan visszament a többiek közé, akik türelmesen várták ott, ahol legutóbb is táboroztak, majd egyenesen Loire mellé lépett. Lenézett rá. Az, amire most készült, még a könnyebb része volt a terveinek.

– Szükségünk van még Chealsey-re? – kérdezte tőle.

– Szerintem eddig sem volt – felelte Loire.

– Azért ismerd el, néha jól jött, hogy magunkkal vittük – kacsintott rá Espada –, legalább nem kellett mindent egyedül csinálnod.

– Az igaz – vont vállat a lány, ez volt az összes elismerés, amit a másik mágus tőle kaphatott.

– Szóval? – próbálta visszaterelni a beszélgetést az eredeti medrébe Ward. – Kell még, vagy meglesztek nélküle is?

– Megleszünk? – meredt bátyjára döbbenten Bastion. – Ez nagyon furán hangzott...

– Furán? – ismételte a szót ingerülten Ward. – Javítsatok ki, ha tévedek, de én már egy ideje marhára nem vagyok arra rászorulva, amire ő képes.

– Ez igaz. Bocs... – mentegetőzött az öccse.

Harmadik szótlanul figyelte a jelenetet. Sejtette, hogy nemcsak pusztán egy elszólásról volt szó. Ő biztos volt benne, Ward nem véletlenül fogalmazott így. Sosem szokta magát ilyen módon kivonni a csapatból. Simon le merte volna fogadni, hogy most akart előállni a kérésével. Afelől sem voltak kétségei, hogy bármilyen létezőnek nehéz lehet tudomásul venni a megszűnés gondolatát.

– Ő nem mehet vissza Dōrba, a többi mágus azonnal tudná, hogy mi, akkor is, ha az egyszerű embereket meg is tévesztené. Ez pedig nem kevés igen kellemetlen kérdést szülne.

– Azt akarod, hogy bocsássam el, ha már nem vesszük hasznát? – mondta ki Ward helyett Loire.

– Igen, erre akartam kilyukadni.

– Rendben – kelt fel a fűből. – Tőlem akár most rögtön megszabadulhatunk tőle. És akkor másnap legalább ezzel nem kell bíbelődni.

– Oké, akkor intézzük el most – egyezett bele Ward is.

Chealsey valahol tőlük távolabb lézengett a kert fái közt. Ki nem mondott megállapodás volt a csapatban, hogy mindig távolabb zavarták maguktól. Hacsak a látszat vagy miegyéb miatt nem volt arra szükség, hogy a közelükben legyen. Nem kezelték sem élőként, sem emberként, csapattagként pedig még kevésbé, ha nem volt kifejezetten muszáj.

Ward és Loire együtt indultak felé, hogy felmentsék a rá rótt szolgálat alól. A többiek a tűz mellett maradtak. Nem látták értelmét a másik kettővel tartani, hiszen ők úgy sem tehetnének ott semmit. Loire Wardnak is azt mondta, hogy nem kell elkísérnie, megoldja egyedül is, csakhogy a férfi ragaszkodott hozzá, hogy vele menjen. Nem akarta elmondani a lánynak, hogy látni akarja, milyen lesz. Chealsey volt az egyetlen olyan lény a közelében, aki valamennyire hasonlított rá.