Három Lépés II. - Megfojtott béke

Hadi tudósítások

Luther a dolgozószobája asztalánál ült, szótlanul figyelte Félixet, ahogy az asztalhoz lép, és reszketeg, remegő mozdulatokkal az asztala sarkára rakja a szokásos kávézás kellékeit. A míves tálcát, aranyszegélyű csészét, kancsót, tejet, minden egyebet. Luther észre sem vette, mennyire rosszalló kifejezés ült ki az arcára azt a nehézkes mozgást látva.

– Üljön már le, az istenek szerelmére! – szólt rá a komornyikra, amikor az lassan, észrevehetően fájdalmas mozdulatokkal igyekezett az ajtó felé.

– A lustálkodás még senkit sem hozott helyre – tiltakozott Félix, és nem mutatta a legkisebb jelét sem, hogy szeretne eleget tenni az utasításnak.

Luther észrevétlenül sóhajtott egyet. Nem volt vak, látta, hogy a komornyik nincs jól. Igaz, az orvos – mielőtt még leesett volna a lábáról (hogy hova el nem ér az az átkozott járvány) –, azt mondta, csak idő kérdése, hogy helyrejöjjön a seb. Az öreg oldala már állítólag begyógyult, de a fajdalmai egyértelműen nem múltak el. Bár talán ez nem furcsa azok után, hogy egy lövedék keresztülment rajta. Ki tudja, mi az, amit már a mágusok sem tudnak rendbehozni az emberi test mélyében. És persze Luther abban is megingathatatlanul biztosnak érezte magát, hogy az sem tesz épp jót Félixnek, hogy azonnal munkába állt, amint kiszabadult a kórházból.

– Azt hiszem félreértett – folyamodott más taktikához Luther –, csak szerettem volna megvitatni magával pár dolgot.

Félix erre felhorkant. Luther tudta, hogy átlát rajta, ennek ellenére engedelmeskedett, és végre leült a fotelbe, ami felé az imént a másik intett neki. A komornyik nehézkes mozdulattal ereszkedett le a fotelba, hátát küszködő kifejezéssel döntötte neki a támlának. Luther pedig végig úgy tett, mintha nem venné észre a fájdalmas rándulásokat Félix szája szélén.

– Hallgatom. Miről akart beszélni? – nyújtóztatta ki a lábát elégedett kifejezéssel arcán az öreg.

Luther méregette még egy kicsit, mielőtt megszólalt volna.

– Olvasta a híreket? – kérdezte végül, bár nem tudta, mit is akar mondani igazán. – Kifejezetten nyugtalanító ez a mágusbetegség.

– Igen, hallottam róla – dörzsölgette a homlokát türelmetlenül Félix –, illetve az orvosomról is.

– Eléggé sajnálatos, ugye? – vette vissza a szót Luther. – Azt hallottam, hogy visszaszállítják a Szigetekre, olyan hirtelen lett rosszul. Itt már nem tudnak mit tenni érte. Bár az elmúlt napok alatt sokat súlyosbodott a járványhelyzet, nehezen hiszem, hogy a Szigetek többet tehetne, mint az itteni orvosok, hiszen ott tombol a legsúlyosabban a betegség.

Luther észrevette, hogy Félix pillantása az asztalán szétterített napilapra téved. Épp a mágusokat sújtó betegségről szóló vezércikknél volt nyitva az újság. Luther eredetileg nem olvasgatással foglalkozott, nyugtalankodó elméje ezer gondolat közt cikázott, amikor meghallotta, hogy az öreg lenyomja a kilincset. Kávét hozott, pedig nem is kért. Fáradt volt, le sem feküdt egész éjszaka, és kialvatlanságtól megviselt gyomra nem bírta azt a fekete löttyöt.

De nem akart magyarázatot sem adni, mit csinál ilyen korán, ezért inkább jegyzeteire és a mindenféle dokumentumokra terítette az újságot. Amikor Félix belépett, úgy tett, mintha csak el akarná olvasgatni a nagyvilág híreit. Eredetileg azt tervezte, hogy azonnal elküldi az öreget, ahogy letette a tálcát, de látva, mennyire nehézkesen mozog, meggondolta magát. Tisztában volt vele, nincs értelme a lelkére beszélni, hiszen a komornyik makacs, mint az öszvér. Ezért inkább úgy döntött, ráveszi egy kis pihenésre.

– A lapok azt írják – beszélt tovább csevegő hangon –, hogy a mágusok a betegség miatt nem tudják kielégíteni a piaci igényeket. Jelenleg szünetelnek a beszolgáltatások Szigetek szerte, mert a járvány a gyermekeket sem kíméli. Ráadásul az elemzők attól tartanak, hogy elhúzódik majd a háború, amiben további mágusokat vesztünk majd el. Egyesek egyenesen világ méretű válságtól tartanak, hogy ezek miatt a kellemetlenségek miatt extrém magasságokba fog emelkedni a mágusok, és a szolgáltatásaik ára...